A sértés (2018) – Kritika

195

A sértés (L’insulte, 2018) – Kritika

A sértés egy gondosan megszerkesztett tanulmányfilm az indulatok és sérelmek láncreakciójáról. Bár maga a sérelem Libanonban történik, részesei keresztény arabok és palesztin muszlimok, a mondandó bárhol az egész lakott földön érvényes. Mint a legjobb sztoriknál többnyire.   

A sértés (2018) - Kritika

Egy erkélyről kiálló vascső miatt a világ a feje tetejére áll. Legalábbis semmi nem lesz többé ugyanaz. Természetesen csak ürügy a hirtelen felindulásból lefűrészelt buhera-lefolyó, egy kis szikra az időnként felnyitott lőporoshordó tetején, Bejrútban. Érdekes ez a Libanon, nem gondoltuk a film előtt, hogy ilyen. Hírlett, hogy régen a „kelet Svájca” volt, majd a véget nem érő háborúság apró darab földje, felerészt keresztényekkel, meg – ahogy a filmben is látjuk – meglepően nyugatias életmóddal.

Hétköznapi „tyúkperből” pattan ki a történet, majd dagad tovább és lesz lavinává – Libanon a Közel-Kelet síparadicsoma is.

Tony, az autószerelő erkélyéről lecsorog a víz az utcára, ahol építkezés zajlik, Yasser, a gondos művezető irányításával. A szakik az említett zavaró tereptárgyat lefűrészelik, helyére szabályos lefolyócsövet illesztenek. Tony amúgy libanoni keresztény (a kellékek szerint katolikus vagy görögkeleti) Yasser pedig palesztin muzulmán, egy menekülttábor lakója.

A sértés (2018) - Kritika

E két  jelző a nevük után idővel fontosabb lesz, mint a jól ábrázolt karakterük. Tony bocsánatkérést vár el az ő vascsöve – igazából megsértett önérzete – miatt. Könnyű lenne ezt elintézni egy normális világban. Ha nem lennének kölcsönös előítéletek, meg réges-régi sérelmek mindkét részről. Akkor egy szabálytalan vízcső eltávolítása kiengesztelhető lenne egy doboz csokoládéval. De a Közel-Keleten vagyunk, ahol minden összefügg mindennel. Tony sértetten visszadobja az engesztelésnek szánt a bonbont, egy konkrét szóhoz viszont nagyon ragaszkodik, ami a „bocsánat”. Sokszor ez a legnehezebb, inkább tárgyakkal engesztelne az ember. Látjuk is, hogy Yasser milyen keserevesen jut el ide. Jól árnyalt belső küzdelmet vív, hisz ő csak segíteni akart, valamit jobbá tenni, igaz felhatalmazás nélkül.

Végül, a főnökével csak elmegy az autószerelő garázsába. Ott azonban, a libanoni haragtól villámló tekintete előtt mégsem bírja rászánni magát. S amikor az elégtételre hiába váró szájból elhangzik egy rettenetes mondat („Bárcsak Sharon kiírtott volna titeket!”) egy ökölcsapással még el is töri Tony pár bordáját. Innentől végképp nincs visszaút. Ahogy korábbi, polgárjogi/faj/nemzetiségi feszültségeket leíró filmekben, itt is ráharap az ügyre a média, majd a politika is csontig belé mélyeszti az állkapcsát.  Mégsem érzünk egyetlen közhelyet, egy fia utánérzést sem és ennek kulcsa az arányok pompás megtalálásában rejlik. Ziad Doueiri rendező ugyanis több csapdát is elkerül.

A sértés (2018) - Kritika

Elsőül a részrehajlást bármely fél javára, ami azonnal hiteltelenítené a munkáját – legalábbis nemzetköz vizeken. Ennél talán nehezebb volt elkerülnie a ma divatos „piszi” mákonyát. Itt igenis szó van a keresztény falvakat érő népirtásokról és az arab országokban szándékosan be nem fogadott, bádogvárosokban élő palesztinokról. Na és a nagy, közös ellenségről, a déli szomszéd Izraelről is. Mikor a sebek kölcsönös feltépésekor a zsúfolt tárgyalóterem egyik sorából az elszeparált túloldal felé szitok repül („ cionisták vagytok!”) vérfagyasztó lesz a csend, szinte halljuk a legyet is zümmögni. Megsérül a tabu, átlépésre kerül egy nagy határ.

Palesztin arab és libanoni arab különbözhet vallásban, kiejtésük is lehet más, de Izrael masszív utálata, ezért összetartotta őket. Eddig a mondatig.

Így lesz egy verbális sértésből utcai gyújtogatás és tömegzavargás. Maga az elnök is közbelép, miközben mindkét oldal harcias pártjai és bősz aktivistái szórják a gyűlöletet, ahogy a csövön kifér. A két kisember, sértett és sértő, mintha pontosan érezné, hogy immár csak bábuk ők. Figurák egy magasabb asztalon dúló játszmában, ahová nyújtózkodva se érnének fel. Ám nincs is kedvük hozzá. Így négyszemközt, egészen sajátos módon, mégiscsak elégtételt adnak egymásnak. Jókorát méghozzá, mégse hal meg senki. Miattuk legalábbis senki nem fog népet irtani megint…

A sértés (2018) - Kritika

A külföldi filmek Oscarjára joggal jelölt film további erőssége az a felismerés, hogy haraggal nézni a múlt kútjába igencsak kockázatos vállalkozás. Itt is, ott is rémes csontvázak eshetnek ki a szekrényből. És (ahogy a filmben elhangzik) az egyik fél sérelme, nem írhatja felül a másik szenvedését.  Ami persze soha nem jelentheti a konkrét bűnök elkenését, mondjuk egy „ az idő mindent begyógyít” felkiáltással. A személyes felelősséget a tettekért vállani kell. De egyetlen nép sem lehet „bűnös nemzet” – egy másik náció megbélyegzésében. Még ha időnként tényleg van kollektív felelősség. De csak abban az esetben,  ha a múltbeli rossz döntés: többségi volt.

//Pálfy Gyula kritika//

Napszállta (2018) – KRITIKA

A sértés (L'insulte, 2018) - Kritika A sértés egy gondosan megszerkesztett tanulmányfilm az indulatok és sérelmek láncreakciójáról. Bár maga a sérelem Libanonban történik, részesei keresztény arabok és palesztin muszlimok, a mondandó bárhol az egész lakott földön érvényes. Mint a legjobb sztoriknál többnyire.    Egy erkélyről kiálló vascső miatt a világ a feje tetejére áll. Legalábbis semmi nem lesz többé ugyanaz. Természetesen csak ürügy a hirtelen felindulásból lefűrészelt buhera-lefolyó, egy kis szikra az időnként felnyitott lőporoshordó tetején, Bejrútban. Érdekes ez a Libanon, nem gondoltuk a film előtt, hogy ilyen. Hírlett, hogy régen a „kelet Svájca” volt, majd a véget nem érő háborúság apró darab földje, felerészt keresztényekkel, meg – ahogy a filmben is látjuk – meglepően nyugatias életmóddal. Hétköznapi „tyúkperből” pattan ki a történet, majd dagad tovább és lesz lavinává - Libanon a Közel-Kelet síparadicsoma is. Tony, az autószerelő erkélyéről lecsorog a víz az utcára, ahol építkezés zajlik, Yasser, a gondos művezető irányításával. A szakik az említett zavaró tereptárgyat lefűrészelik, helyére szabályos lefolyócsövet illesztenek. Tony amúgy libanoni keresztény (a kellékek szerint katolikus vagy görögkeleti) Yasser pedig palesztin muzulmán, egy menekülttábor lakója. E két  jelző a nevük után idővel fontosabb lesz, mint a jól ábrázolt karakterük. Tony bocsánatkérést vár el az ő vascsöve - igazából megsértett önérzete - miatt. Könnyű lenne ezt elintézni egy normális világban. Ha nem lennének kölcsönös előítéletek, meg réges-régi sérelmek mindkét részről. Akkor egy szabálytalan vízcső eltávolítása kiengesztelhető lenne egy doboz csokoládéval. De a Közel-Keleten vagyunk, ahol minden összefügg mindennel. Tony sértetten visszadobja az engesztelésnek szánt a bonbont, egy konkrét szóhoz viszont nagyon ragaszkodik, ami a „bocsánat”. Sokszor ez a legnehezebb, inkább tárgyakkal engesztelne az ember. Látjuk is, hogy Yasser milyen keserevesen jut el ide. Jól árnyalt belső küzdelmet vív, hisz ő csak segíteni akart, valamit jobbá tenni, igaz felhatalmazás nélkül. Végül, a főnökével csak elmegy az autószerelő garázsába. Ott azonban, a libanoni haragtól villámló tekintete előtt mégsem bírja rászánni magát. S amikor az elégtételre hiába váró szájból elhangzik egy rettenetes mondat („Bárcsak Sharon kiírtott volna titeket!”) egy ökölcsapással még el is töri Tony pár bordáját. Innentől végképp nincs visszaút. Ahogy korábbi, polgárjogi/faj/nemzetiségi feszültségeket leíró filmekben, itt is ráharap az ügyre a média, majd a politika is csontig belé mélyeszti az állkapcsát.  Mégsem érzünk egyetlen közhelyet, egy fia utánérzést sem és ennek kulcsa az arányok pompás megtalálásában rejlik. Ziad Doueiri rendező ugyanis több csapdát is elkerül. Elsőül a részrehajlást bármely fél javára, ami azonnal hiteltelenítené a munkáját – legalábbis nemzetköz vizeken. Ennél talán nehezebb volt elkerülnie a ma divatos „piszi” mákonyát. Itt igenis szó van a keresztény falvakat érő népirtásokról és az arab országokban szándékosan be nem fogadott, bádogvárosokban élő palesztinokról. Na és a nagy, közös ellenségről, a déli szomszéd Izraelről is. Mikor a sebek kölcsönös feltépésekor a zsúfolt tárgyalóterem egyik sorából az elszeparált túloldal felé szitok repül („ cionisták vagytok!”) vérfagyasztó lesz a csend, szinte halljuk a legyet is zümmögni. Megsérül a tabu, átlépésre kerül egy nagy határ. Palesztin arab és libanoni arab különbözhet vallásban, kiejtésük is lehet más, de Izrael masszív utálata, ezért összetartotta őket. Eddig…
Színészi alakítás - 90%
Látványvilág - 95%
Tartalom - 90%
Dráma - 100%
IMDB - 77%
Rottentomatoes - 88%

90%

User Rating: Be the first one !
90

Article Tags: · · · · · · · ·

Comments are closed.

Filmezzünk!

Filmezzünk!

Nox App Player Download