Nosztalgia kritika: Cinema Paradiso (1988)

739

Cinema Paradiso (1988) – Kritika

Nem sűrűn fordul elő velem, hogy azért állok neki kritikát írni, mert egy film hetekkel a megnézése után sem hagyott nyugodni. Márpedig most ez történt. Vagy a zenéje ugrik be vagy konkrét jelenetsor, esetleg csak pár képkocka, de nem telt el olyan nap, az elmúlt három hétben, hogy ne gondoltam volna rá. Ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül, mivel egyszerűen elképzelhetetlen olyan ember, akit nem érintene meg a filmből egyetlen szakasz sem, hiszen a Cinema Paradiso mindenkinek szól. Nem lehet mondani, hogy gyerekfilm, nem lehet mondani, hogy nem gyerekfilm, egyszerűen csak film.

Cinema Paradiso (Nuovo cinema Paradiso, 1989)

A Cinema Paradiso rövid bevezető után mindjárt egy visszatekintéssel kezdődik, ami végül végighúzódik szinte az egész filmen, csak az utolsó húsz perc az, amikor a történet visszatér a jelenbe. Ennek köszönhetően végig kísérhetjük Totó (teljes nevén Salvatore Di Vita) életének főbb korszakait: ahogy a kezdeti kotnyeles kisgyerekből egy befolyásos üzletemberré vált. Mindezt a tőlünk időben és térben egyaránt távol levő ’50-es évek Szicíliájában.

A főszereplővel mi is újra átéljük gyerek és ifjúkorunk örömeit és bánatait, kezdve a viszonzatlan szerelemtől és elutasítástól a boldog együttlétig vagy azt a gyermeki örömet, amit akkor éreztünk, ha egy nagy álmunk valóra vált.

Felelevenülhetnek rég elfeledett emlékek: az első mozi, az általános iskola padja, csínytevések, vagy csak egy kitörölhetetlen kép egy esős vagy éppen derült napról. Az emberi lét alapvető értékeit is feltárja a film: mit is jelent egy szerető család vagy egy ember, aki mentor és példakép is egyben, milyen is elengedni egy valakit vagy valamit, egy embert vagy egy helyet.

Cinema Paradiso (1988) - Kritika

Mint minden film esetében itt is nagyon sok minden múlt a színészek játékán. Azonban ne feledjük, hogy mivel a Cinema Paradiso egy ízig-vérig olasz film az eredeti szinkronnal lesz teljes a filmélmény. Az összes főszereplőre úgy illik a ráosztott szerep, mintha ráöntötték volna. Különösen is a kis Totót játszó Salvatore Cascio és az Alfredot játszó Philippe Noiret figurája a legkiemelkedőbb és már-már az ember számára fel sem tűnik, hogy színészek, hanem mintha csak egy mozigépész és egy kisfiú lenne filmezve. Ez időnként már-már vígjáték szerű jeleneteket eredményez, időnként pedig rendkívül megrendítően hat. Éppen ezért talán nem meglepő módon a film műfajának vagy dráma (esetleg romantikus dráma) van feltüntetve, és azon ritka drámák egyike, mely több teljes értékű és katartikus tetőpontot is tartalmaz.

Nem mellesleg a film minden lehetséges díjat megnyert mind Olaszországon, mind külföldön, kezdve az Oscartól, a Golden Globe-on át a BAFTA-ig.

„Sajnos” mindegyiken „csak” a legjobb idegen nyelvű filmnek járó díjat hozta el, mivel más kategóriában nem tudott indulni. Mint ahogy a Cinema Paradiso esetében semmi, ez sem a véletlen műve: a filmbe technikai téren még most harminc év távlatából sem lehet belekötni. Giuseppe Tornatore félelmetesen jól fogta össze a filmet rendezőként és forgatókönnyvel is kitűnő munkát végzett: minden aprólékosan meg van tervezve, nincsen sehol egy felesleges jelenet sem, nincsenek logikai lyukak sem. Nem véletlenül közel háromórás a film rendezői változata és a „rövidített” változat is több mint két óra hosszú, hiszen ennyi történést és érzelmet nem lehet belesűríteni rövidebb időbe.

Cinema Paradiso (1988) - Kritika

A dicséret az operatőröket is illeti, mai technológiát használva sem lehetett volna jobban megcsinálni, ráadásul nekik csak a harminc évvel ezelőtti eszköztár állt csak rendelkezésre. Ami a film zenéjét illeti az egyébként is zseniális Ennio Morricone, talán, ha nem is a legismertebb, de mindenképpen a legérzelemdúsabb albumot állította össze. Kis érdekesség, hogy a szerelmes témának a megkomponálásában a zeneszerző fia, Andrea Morricone is részt vett.

A film fő témáját (aminek szintén Cinema Paradiso a neve), aki egyszer hallotta, teljesen biztos, hogy nem felejti el többet. Nincs mese, be kell ismerni, ha máskor nem, akkor ez után főleg: Ennio Morricone egy zseni.

Egy film a filmezésről, mozizásról. Talán önmagában üresnek hathat, de nagyon nem ismeretlen a filmiparban ez a téma. Ezt a témát hivatott megjeleníteni többek között például a pár éve megjelent Ave, Cézár! is, ami szintén egy tükröt tart az ’50-es, ’60-as évek filmiparjának. Szerencsére mostanság az olasz filmek is reneszánszukat élik, gondoljunk itt csak a Teljesen idegenekre (Perfetti sconosciuti) vagy az Én vagyok a viharra (Io sono tempesta), és joggal reménykedhetünk, hogy az olasz filmipar az elkövetkező években felnő korábbi önmagához és tanúi lehetünk még egy a Cinema Paradishoz hasonló film születésének.

Cinema Paradiso (1988) - Kritika

Amire a mostani filmeket elnézve nagy szükség lenne, mivel sajnos hiányoznak a mozikból az igazi érzelmeket közvetítő nagy volumenű filmek. A Cinema Paradiso pont ilyen. Ahogy kedves ismerősöm fogalmazta meg, arra a kérdésemre, hogy mi tetszett neki a filmben: „Az, hogy otthon éreztem magam benne.

//Ernyey Dániel kritika//

18 film, ami elképesztő csavarral ér véget

Cinema Paradiso (1988) - Kritika Nem sűrűn fordul elő velem, hogy azért állok neki kritikát írni, mert egy film hetekkel a megnézése után sem hagyott nyugodni. Márpedig most ez történt. Vagy a zenéje ugrik be vagy konkrét jelenetsor, esetleg csak pár képkocka, de nem telt el olyan nap, az elmúlt három hétben, hogy ne gondoltam volna rá. Ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül, mivel egyszerűen elképzelhetetlen olyan ember, akit nem érintene meg a filmből egyetlen szakasz sem, hiszen a Cinema Paradiso mindenkinek szól. Nem lehet mondani, hogy gyerekfilm, nem lehet mondani, hogy nem gyerekfilm, egyszerűen csak film. A Cinema Paradiso rövid bevezető után mindjárt egy visszatekintéssel kezdődik, ami végül végighúzódik szinte az egész filmen, csak az utolsó húsz perc az, amikor a történet visszatér a jelenbe. Ennek köszönhetően végig kísérhetjük Totó (teljes nevén Salvatore Di Vita) életének főbb korszakait: ahogy a kezdeti kotnyeles kisgyerekből egy befolyásos üzletemberré vált. Mindezt a tőlünk időben és térben egyaránt távol levő ’50-es évek Szicíliájában. A főszereplővel mi is újra átéljük gyerek és ifjúkorunk örömeit és bánatait, kezdve a viszonzatlan szerelemtől és elutasítástól a boldog együttlétig vagy azt a gyermeki örömet, amit akkor éreztünk, ha egy nagy álmunk valóra vált. Felelevenülhetnek rég elfeledett emlékek: az első mozi, az általános iskola padja, csínytevések, vagy csak egy kitörölhetetlen kép egy esős vagy éppen derült napról. Az emberi lét alapvető értékeit is feltárja a film: mit is jelent egy szerető család vagy egy ember, aki mentor és példakép is egyben, milyen is elengedni egy valakit vagy valamit, egy embert vagy egy helyet. Mint minden film esetében itt is nagyon sok minden múlt a színészek játékán. Azonban ne feledjük, hogy mivel a Cinema Paradiso egy ízig-vérig olasz film az eredeti szinkronnal lesz teljes a filmélmény. Az összes főszereplőre úgy illik a ráosztott szerep, mintha ráöntötték volna. Különösen is a kis Totót játszó Salvatore Cascio és az Alfredot játszó Philippe Noiret figurája a legkiemelkedőbb és már-már az ember számára fel sem tűnik, hogy színészek, hanem mintha csak egy mozigépész és egy kisfiú lenne filmezve. Ez időnként már-már vígjáték szerű jeleneteket eredményez, időnként pedig rendkívül megrendítően hat. Éppen ezért talán nem meglepő módon a film műfajának vagy dráma (esetleg romantikus dráma) van feltüntetve, és azon ritka drámák egyike, mely több teljes értékű és katartikus tetőpontot is tartalmaz. Nem mellesleg a film minden lehetséges díjat megnyert mind Olaszországon, mind külföldön, kezdve az Oscartól, a Golden Globe-on át a BAFTA-ig. „Sajnos” mindegyiken „csak” a legjobb idegen nyelvű filmnek járó díjat hozta el, mivel más kategóriában nem tudott indulni. Mint ahogy a Cinema Paradiso esetében semmi, ez sem a véletlen műve: a filmbe technikai téren még most harminc év távlatából sem lehet belekötni. Giuseppe Tornatore félelmetesen jól fogta össze a filmet rendezőként és forgatókönnyvel is kitűnő munkát végzett: minden aprólékosan meg van tervezve, nincsen sehol egy felesleges jelenet sem, nincsenek logikai lyukak sem. Nem véletlenül közel háromórás a film rendezői változata és a „rövidített” változat is több mint két óra hosszú, hiszen ennyi történést és érzelmet nem lehet belesűríteni rövidebb időbe. A dicséret az operatőröket…

Értékelés

Színészi alakítás - 90%
Történet - 95%
Hangulat - 100%
Zene - 95%
IMDB - 85%
Rottentomatoes - 90%

93%

User Rating: Be the first one !
93

Article Tags: · · · · · · · · ·

Comments are closed.

Filmezzünk!

Filmezzünk!

Nox App Player Download