Aquaman (2018) – Kritika

900

Aquaman (2018) – Kritika

A DC Comics háza táján továbbra sincs rendben minden, hisz úgy tűnik, hogy a látványosztályon kívül senki sem tudott elfogadható munkát rakni az Aquamanbe … főleg a karakterekkel áll továbbra is hadilábon jelen produkciónk is.

Aquaman (2018) - Kritika

Az elmúlt években sajnos tendenciává alakult, hogy szinte loholnak a Marvel után, és próbálják a konkurens útját a maguk módján járni. Eddig úgy néz ki hogy továbbra sincs egy olyan átütő karakterük (se rendezőjük), akivel a rajongók könnyen, és gyorsan azonosulni tudnának, és kiemelkedő hangzatos sikereket érhetnének el. A Nolan-féle Sötét Lovagos Batman-trilógia megugrása továbbra is csak álom a stúdiónak.

Ben Affleck beleszürkült a Batman filmjeibe, Zöld Lámpás mellékvágány volt, az Acélember folytatás továbbra is húzódik, Suicide Squad feleslegesen volt mocskosan durva és kemény.

Talán a Watchmen volt az egyedüli értékelhető, és a közepesnél erősebb és maradandóbb alkotás. Az Igazság Ligájának kellett volna hoznia a várt sikert, hisz ott eresztették össze hőseinket, akikkel a jövőt képzeli el a Warner. Egyedül a Wonder Womant tálalták olyan környezetben, és olyan személyiséggel ruházták fel Gal Gadotot a tartalmilag összetett filmben, ami már kivívta a nézők jogos rajongását.

Aquaman (2018) - Kritika

A kezdő képsorok bemutatják nekünk Aquaman szüleit. Az apa (Temuera Morrison) egy világítótorony kigyúrt őre, az anya Atlanna hercegnő (Nicole Kidman) a vízi világ, Atlantisz úrnője, akit a tenger habjai – és a sérülése, amit egy harcban szerzett – vetnek partra. A gyors egymásra találásuk és szerelmük gyermeke lesz Arthur Curry, pontosabban Aquaman (Jason Momoa). Arthur szíve a felszíni világhoz vonzódik, de képessége alapján inkább atlantiszi. Akkor kezdődnek igazán a bajok, amikor egy új hercegnő, Mera (Amber Heard) is a szárazföldre téved, és megkéri hősünket, legyen olyan kedves és vállalja el az atlantiszi király szerepét, ha már ilyesfajta vér csörgedezik az ereiben.

Mivel féltesója, Orm (Patrick Wilson) a földi világ elpusztításán serénykedik, illendő lenne beleavatkoznia a gonosz tervbe. Persze eleinte vonakodik Arthur ehhez a feladathoz asszisztálni, de utána bővebb információval, és egy túlélt családi dráma után belemegy a játékba. Az időben ugrálva tudatja velünk a story Arthur fiúvá cseperedésének állomásait, miközben az atlantiszi Nuidis Vulko (Williem Dafoe) pártfogásába veszi és kiképzi Aquamant a legtökéletesebb harcigéppé.

Aquaman (2018) - Kritika

Jelen filmünkben már azt is előnynek tekintem, hogy a számukra favorit rendezőt (Zack Snyder) kihagyták jelen projectből, és ezzel a sötét és komor világnak végre búcsút intettek. Félig meddig elérték céljukat. James Wan (Démonok között 1-2, Halálos Iramban 7, Fűrész) rendező csupán annyira képes, hogy lekösse a szemünket az Aquaman látványvilágával, az agyunkat már kevésbé kell megerőltetni, ha követni szeretnénk a cselekményt.  Szinte fáj a fülnek átélni a gyenge lábakon álló szövegvilág befogadását.

A főszereplő Jason Momoa is eléggé egyszerű szerepben próbál brillírozni, szerencse, hogy Aquaman személyiségétől nem állnak távol a lejtőegyszerű egysorosai.

Nehéz olyan dicsérő szavakat keresni a filmhez, amely megállná a helyét. Három egyszerű egyenletből tevődik össze jelen filmünk: Momoa nem túl bonyolult személyisége, az egyszerű humorérzéke, és a CGI, amit folyamatosan szinte maximális intenzitással adagolnak.

Aquaman (2018) - Előzetes

A Bosszúállók – Végtelen háborúnál is hasonló dózisban kaptuk a látványcunamit, de ott a szereplők különböző karaktere, a gonosz brutális ereje, a film egyedi humora, valamint a fordulatos cselekmény garantálta a fantasztikus és kiemelkedő sikert. Csupán látvánnyal már nem lehet a közönséget becsábítani egy képregényfilmre, nem leszünk ettől elájulva, hisz már telítve vagyunk az ilyesfajta filmekkel évről évre.

Akkor tudtam, hogy felesleges főszereplőnket komolyan venni, amikor a film bemutatkozó, tengeralattjárós nyitójelenében olyan laza könnyedséggel dobálta hosszú göndör gyönyörű hajzuhatagát, amit Van Halen is megirigyelhetett volna ’84-ben a metál korszak közepén.

Ha bármiféle okos dolgot kellene kiemelnem akkor az az a 2×1 perc amikor megemlítik, hogy mennyire sok szeméttel pusztítja az emberiség a Föld vizeit, és ez az állapot nem tartható fenn sokáig. Ilyen okos és hasznos infó után pedig zutty, lemerülünk Atlantisz mély bugyraiba, és bemutatják nekünk a víz alatti “ÉRDEKES” világot, ahol: a polipok dobolnak, nagy fehér cápákon utazó lézerfegyveres vizilényeket láthatunk. Kapunk továbbá gladiátorharcot is (Thor: Ragnarök koppincs), és olyan szörnyeket is, amit a Tűzgyűrű c. filmből kölcsönözhettek. Ha valaki hiányolná a Jurassis Parkos dinókat, nem fog csalódni, azok sem hiányoznak, valamint visszaköszön egy kis Avataros sci-fi utánérzés is, de a Titánok Harca is ideköthető valamilyen szinten.

Aquaman (2018) - Kritika

Ha pedig új helyszínt (sivatagot) mutatnak nekünk, pontos koppintása lehetne egy újabb Indiana Jones résznek. Szóval ami csak volt a tarsolyba azt bedobták. Jacques Cousteau közismert francia tengerkutató foghatná most a fejét – ha még élne – a látottakon, mert ha megnézné a filmet rájönne, hogy “van mit tanulnia Hollywoodtól”! :))) Lehet, jobban bele kellett volna merülnie az Óceán sötét világába, mert az Ő természetfilmjeiből ezek a lények valahogy kimaradtak.

Ha összehasonlítanánk valamivel az Aquaman tartalmilag mély mondanivalóját, azt ne a Marianna-árok mélységében keresgéljük. Elégedjünk meg a Palatinus strand gyerekmedencéjének pancsolójával.

Viccet félretéve: a 140 perc legvégére azért a film eléri, hogy szemünk könnybe szökjön. Na persze nem a fordulatokban gazdag drámai hangnem miatt, hanem mert már belefájdul a retinánk a rengeteg 3D-re szakosodott látványőrülettől. Írásom könnyed hangulatban készült, de annyira gyorsan átfut az emberen a film, annyira nem hagynak mély nyomot bennünk a látottak, mint egy forró pacaltpörkölt utáni fahéjas tejbegríz. Nagy érdeme az Aquamannek, hogy cseppet sem lehet unatkozni rajta, az már más kérdés, hogy milyen minőségű szórakozásra vágyunk.

//Kovács Ferenc # Bruce//

19+1 film amire jobban odafigyelünk 2019-ben!

Aquaman (2018) - Kritika A DC Comics háza táján továbbra sincs rendben minden, hisz úgy tűnik, hogy a látványosztályon kívül senki sem tudott elfogadható munkát rakni az Aquamanbe ... főleg a karakterekkel áll továbbra is hadilábon jelen produkciónk is. Az elmúlt években sajnos tendenciává alakult, hogy szinte loholnak a Marvel után, és próbálják a konkurens útját a maguk módján járni. Eddig úgy néz ki hogy továbbra sincs egy olyan átütő karakterük (se rendezőjük), akivel a rajongók könnyen, és gyorsan azonosulni tudnának, és kiemelkedő hangzatos sikereket érhetnének el. A Nolan-féle Sötét Lovagos Batman-trilógia megugrása továbbra is csak álom a stúdiónak. Ben Affleck beleszürkült a Batman filmjeibe, Zöld Lámpás mellékvágány volt, az Acélember folytatás továbbra is húzódik, Suicide Squad feleslegesen volt mocskosan durva és kemény. Talán a Watchmen volt az egyedüli értékelhető, és a közepesnél erősebb és maradandóbb alkotás. Az Igazság Ligájának kellett volna hoznia a várt sikert, hisz ott eresztették össze hőseinket, akikkel a jövőt képzeli el a Warner. Egyedül a Wonder Womant tálalták olyan környezetben, és olyan személyiséggel ruházták fel Gal Gadotot a tartalmilag összetett filmben, ami már kivívta a nézők jogos rajongását. A kezdő képsorok bemutatják nekünk Aquaman szüleit. Az apa (Temuera Morrison) egy világítótorony kigyúrt őre, az anya Atlanna hercegnő (Nicole Kidman) a vízi világ, Atlantisz úrnője, akit a tenger habjai – és a sérülése, amit egy harcban szerzett – vetnek partra. A gyors egymásra találásuk és szerelmük gyermeke lesz Arthur Curry, pontosabban Aquaman (Jason Momoa). Arthur szíve a felszíni világhoz vonzódik, de képessége alapján inkább atlantiszi. Akkor kezdődnek igazán a bajok, amikor egy új hercegnő, Mera (Amber Heard) is a szárazföldre téved, és megkéri hősünket, legyen olyan kedves és vállalja el az atlantiszi király szerepét, ha már ilyesfajta vér csörgedezik az ereiben. Mivel féltesója, Orm (Patrick Wilson) a földi világ elpusztításán serénykedik, illendő lenne beleavatkoznia a gonosz tervbe. Persze eleinte vonakodik Arthur ehhez a feladathoz asszisztálni, de utána bővebb információval, és egy túlélt családi dráma után belemegy a játékba. Az időben ugrálva tudatja velünk a story Arthur fiúvá cseperedésének állomásait, miközben az atlantiszi Nuidis Vulko (Williem Dafoe) pártfogásába veszi és kiképzi Aquamant a legtökéletesebb harcigéppé. Jelen filmünkben már azt is előnynek tekintem, hogy a számukra favorit rendezőt (Zack Snyder) kihagyták jelen projectből, és ezzel a sötét és komor világnak végre búcsút intettek. Félig meddig elérték céljukat. James Wan (Démonok között 1-2, Halálos Iramban 7, Fűrész) rendező csupán annyira képes, hogy lekösse a szemünket az Aquaman látványvilágával, az agyunkat már kevésbé kell megerőltetni, ha követni szeretnénk a cselekményt.  Szinte fáj a fülnek átélni a gyenge lábakon álló szövegvilág befogadását. A főszereplő Jason Momoa is eléggé egyszerű szerepben próbál brillírozni, szerencse, hogy Aquaman személyiségétől nem állnak távol a lejtőegyszerű egysorosai. Nehéz olyan dicsérő szavakat keresni a filmhez, amely megállná a helyét. Három egyszerű egyenletből tevődik össze jelen filmünk: Momoa nem túl bonyolult személyisége, az egyszerű humorérzéke, és a CGI, amit folyamatosan szinte maximális intenzitással adagolnak. A Bosszúállók – Végtelen háborúnál is hasonló dózisban kaptuk a látványcunamit, de ott a szereplők különböző karaktere, a gonosz brutális ereje, a film egyedi…

Értékelés

Színészi alakítás - 51%
Történet - 48%
Látványvilág - 83%
IMDB - 80%
Rottentomatoes - 73%

67%

User Rating: 4.75 ( 1 votes)
67

Article Tags: · · · · · · · · · · · ·

Comments are closed.

Filmezzünk!

Filmezzünk!

Nox App Player Download