Kafarnaum (2019) – Kritika

409

Kafarnaum (Capharnaüm, 2019) – Kritika

Ez aztán mélyen a lelkünkbe gázoló mozi. Kimondottan alkalmas a nyugalmunk megzavarására. Mialatt nézzük, főként szorongást és komoly diszkomfort érzetet tapasztalunk. A baj mégis az, hogy amiről és ahogyan beszél – az védhetetlenül valóságos. Pedig nagyon nincs rendben, hogy egy gyerek arcára csak a Kafarnaum utolsó kockáin kerüljön fel némi mosoly.

Kafarnaum (Capharnaüm, 2019) - Kritika

Mi meg vagy a homokba dugjuk fejünket és azt mondjuk, amit hajdani osztálytárs a drámai művek elemzésekor, hogy „hát vannak ilyen emberek…” Vagy értékeljük ezután (de nagyon) mindazt, amink van: tiszta ivóvíz, biztonságos lakóhely, kiadós ebéd és legfőképpen, hogy vannak emberek, akiket szerethetünk – és akik nem akarnak minket azonnal becsapni, megverni, megnyomorítani…

Mert a tizenkét éves Zainnak ez utóbbiból rengeteg, az előbbiekből kábé semmi se jut. Nyomortelepi bérleményben tengődnek seregnyi testvérével és két olyan szülővel, akik csakis a Nyomorultak és a Twist Olivér elvetemült gyereknyúzóinak leszármazottjai lehetnek. Nulla érzelem és gondoskodás, s nem csak a jóléti államok normái szerint értve. A gyerekeket kihajtják az utcára, ahol maguk csinálta gyümölcsleveket árulnak, meg hamis recepteket váltanak be, hogy a porrá tört tablettákból kábítószert kotyvasszon a család. Ha nem káromlás ezt a szót rájuk alkalmazni egyáltalán. Iskola, normális étel, vagy csak egy jó szó fényévekre sincs az aprónéptől, ahol a koravén Zain legfőbb küldetése, hogy a testvéreit – ezernyi csellel és csalással – a saját szüleiktől megmentse. Mert „azok” például lánccal kötik a totyogóst az asztalhoz, az alig serdült tizenegy éves húgát meg férjhez adják a boltoshoz, aki pár csirkével hálálkodik…

Kafarnaum (Capharnaüm, 2019) - Kritika

Már itt, a Kafarnaum elején igencsak odacsapnánk az egész felnőttvilágnak. Mert nemhogy gyerekvédelem nincs, de mintha állam se igen lenne, hogy ne engedje mindezt. Ám felrémlik, hogy nem mi vagyunk a Vasember, aki az afgán faluba átugorva eltörli a gonoszt és menti a gyámolítandókat. Így többnyire a tehetetlenség mardosását szenvedjük. Pedig Libanonról egy előző világhírű film alapján (A sértés) még viszonylag jó volt benyomásunk. Mármint a közel-keleti átlaghoz képest nézve a jogállamiság és az egyéni szabadságok mértékét. Itt pont az ellenkezőjébe futunk.

Bár mondjuk egy Budapesten forgatott játékfilm is meglepően más képet adna, ha a szereplők és környezetük a Hős utca vagy éppen a Vörösmarty-tér „népe” közül kerülnének ki.

Miután nem sikerül húgát megmenteni, Zain elszökik otthonról és először él át egyfajta ragaszkodást, ha nem is szeretetet, amikor egy etióp leányanya fogadja be. Hárman alkotnak egyfajta szimbiózist Jonassal a kisfiával, akit egy idő után a kiskamasz fiú tart – szó szerint – életben, mert a menekült anyát a hatóságok begyűjtik. Előtte azért végig kell néznünk, hogyan küzd a hamis papírokért és hogy alig van, aki ne nyomorgatná, becsapná és kihasználná védtelen asszonyt.

Kafarnaum (Capharnaüm, 2019) - Kritika

Itt jön be a történetbe egy kicsit az illegális migráció kérdésköre, de a szerencsére nem lesz belőle politikai áthallás. A film ugyanis „csak” leír, ábrázol és nem mutogat senkire. Mégis egyre fájdalmasabb a látott kép. A két magára maradt gyermek ugyanis kivert kutyaként, mind leromlottabb állapotban bolyong a rengeteg felnőtt között – még sincs olyan, aki tényleg a javukat akarná. Annál több, aki az ellenkezőjét. A piaci árus pár dollárért megvenné a babát a fiútól (hogy menten továbbadja), a kalyibát, ahol eddig laktak lakatra zárja előlük a tulajdonos. Végül végképp magukra maradnak egy nyüzsgő nagyvárosban. A legyengült Zain már csak ösztönszerű morgásokkal löki el maguktól a kívülállók ritka szavait: joggal sejt fenyegetést a nála idősebbek bármiféle gesztusában.

A hatóságok a legeslegvégén csak közbe lépnek. A fiú a fiatalkorúak börtönébe kerül, majd a bíróságra, hiszen késsel megy neki kishúga férjének, amikor egy percre hazatér, hogy a papírjait összeszedve valahogy elhagyja az országot és a mesebeli, talán nem is létező Svédországba utazzon. Legalábbis erre kap halvány ígéretet, mi meg sejtjük, hogy úgy sem jutna el oda: becsapnák, a pénzét elszednék, ez logikusan következik az eddigiekből.

Kafarnaum (Capharnaüm, 2019) - Kritika

Ám bírósági jelenet, ami keretbe foglalja az egész filmet, és ami a Kafarnaumot igazán ismertté tette világszerte, megtöri az eddigi dokudráma stílusát, igencsak megszólítja a nézőt. Sőt egyfajta kiáltványt intéz a legszélesebb közvéleményhez. Talán a rendezőnő, Nadine Labaki se bírta tovább a szenvedések élethű ábrázolását, állást kellett foglalnia, a sok szörnyűséget, gondoljuk, mégse lehet szenvtelenül dokumentálni. A történet tehát kanyart vesz:

Zain a saját büntetőügyében beperli tanúként beidézett szüleit és követeli, tiltsák el őket az újabb gyermekek világrahozatalától (anyja megint várandós) hiszen nem képesek szülőnek lenni. És törekvésük sincs erre.

Költői és naivan humanista jelenet ez egyszerre. Megértjük persze, de semmin nem változtat. Nincs katarzis, a felelősök (vannak páran) életének vagy legalább szemléletének apró megújulására sincs jel. Bár a fent említett enyhe mosoly a kisfiú arcán, élete első hivatalos okmányának fotóján azért ad valami halvány feloldást az előző két órához képest. A gettómilliomos legutolsó, lírai jelenete jut eszünkbe erről. De itt, romantikának nincs helye, még a fájdalmas változatból se.

Kafarnaum (Capharnaüm, 2019) - Kritika

A filmből azért így sem lesz harcos, emberjogi vádirat. Elkerüli a kelet tunya barbárságát, a gazdag nyugat felelősségét firtató kérdéseket, amiket (ellenkező politikai irányokból) bizony felvethetnének az ebben érdekeltek. De hát ez a jó az eredeti műalkotásokban: nem a napi érdekeket szolgálják ki. A Kafarnaum című film nem akar mást vélhetően, mint hogy ami rajtunk áll, azt tegyük meg. Legyünk jobb szülők, érzékenyebb emberek a szükségben levők felé, kultúrkörtől függetlenül. Ennek a hétnek a végén meglátjuk, Hollywood népe hogyan vélekedik minderről.

//Pálfy Gyula kritika//

A sértés (2018) – Kritika

Kafarnaum (Capharnaüm, 2019) - Kritika Ez aztán mélyen a lelkünkbe gázoló mozi. Kimondottan alkalmas a nyugalmunk megzavarására. Mialatt nézzük, főként szorongást és komoly diszkomfort érzetet tapasztalunk. A baj mégis az, hogy amiről és ahogyan beszél - az védhetetlenül valóságos. Pedig nagyon nincs rendben, hogy egy gyerek arcára csak a Kafarnaum utolsó kockáin kerüljön fel némi mosoly. Mi meg vagy a homokba dugjuk fejünket és azt mondjuk, amit hajdani osztálytárs a drámai művek elemzésekor, hogy „hát vannak ilyen emberek…” Vagy értékeljük ezután (de nagyon) mindazt, amink van: tiszta ivóvíz, biztonságos lakóhely, kiadós ebéd és legfőképpen, hogy vannak emberek, akiket szerethetünk - és akik nem akarnak minket azonnal becsapni, megverni, megnyomorítani… Mert a tizenkét éves Zainnak ez utóbbiból rengeteg, az előbbiekből kábé semmi se jut. Nyomortelepi bérleményben tengődnek seregnyi testvérével és két olyan szülővel, akik csakis a Nyomorultak és a Twist Olivér elvetemült gyereknyúzóinak leszármazottjai lehetnek. Nulla érzelem és gondoskodás, s nem csak a jóléti államok normái szerint értve. A gyerekeket kihajtják az utcára, ahol maguk csinálta gyümölcsleveket árulnak, meg hamis recepteket váltanak be, hogy a porrá tört tablettákból kábítószert kotyvasszon a család. Ha nem káromlás ezt a szót rájuk alkalmazni egyáltalán. Iskola, normális étel, vagy csak egy jó szó fényévekre sincs az aprónéptől, ahol a koravén Zain legfőbb küldetése, hogy a testvéreit - ezernyi csellel és csalással – a saját szüleiktől megmentse. Mert „azok” például lánccal kötik a totyogóst az asztalhoz, az alig serdült tizenegy éves húgát meg férjhez adják a boltoshoz, aki pár csirkével hálálkodik… Már itt, a Kafarnaum elején igencsak odacsapnánk az egész felnőttvilágnak. Mert nemhogy gyerekvédelem nincs, de mintha állam se igen lenne, hogy ne engedje mindezt. Ám felrémlik, hogy nem mi vagyunk a Vasember, aki az afgán faluba átugorva eltörli a gonoszt és menti a gyámolítandókat. Így többnyire a tehetetlenség mardosását szenvedjük. Pedig Libanonról egy előző világhírű film alapján (A sértés) még viszonylag jó volt benyomásunk. Mármint a közel-keleti átlaghoz képest nézve a jogállamiság és az egyéni szabadságok mértékét. Itt pont az ellenkezőjébe futunk. Bár mondjuk egy Budapesten forgatott játékfilm is meglepően más képet adna, ha a szereplők és környezetük a Hős utca vagy éppen a Vörösmarty-tér „népe” közül kerülnének ki. Miután nem sikerül húgát megmenteni, Zain elszökik otthonról és először él át egyfajta ragaszkodást, ha nem is szeretetet, amikor egy etióp leányanya fogadja be. Hárman alkotnak egyfajta szimbiózist Jonassal a kisfiával, akit egy idő után a kiskamasz fiú tart - szó szerint – életben, mert a menekült anyát a hatóságok begyűjtik. Előtte azért végig kell néznünk, hogyan küzd a hamis papírokért és hogy alig van, aki ne nyomorgatná, becsapná és kihasználná védtelen asszonyt. Itt jön be a történetbe egy kicsit az illegális migráció kérdésköre, de a szerencsére nem lesz belőle politikai áthallás. A film ugyanis „csak” leír, ábrázol és nem mutogat senkire. Mégis egyre fájdalmasabb a látott kép. A két magára maradt gyermek ugyanis kivert kutyaként, mind leromlottabb állapotban bolyong a rengeteg felnőtt között – még sincs olyan, aki tényleg a javukat akarná. Annál több, aki az ellenkezőjét. A piaci árus pár dollárért megvenné a babát a…

Értékelés

Színészi alakítás - 80%
Látványvilág - 80%
Tartalom - 75%
Dráma - 100%
IMDB - 83%
Rottentomatoes - 86%

84%

User Rating: Be the first one !
84

Article Tags: · · · · · · · · ·

Comments are closed.

Filmezzünk!

Filmezzünk!

Nox App Player Download