A kedvenc – Kritika

A szürreális és abszurd eszközöket gazdagon alkalmazó görög rendező, Yorgos Lanthimos egyedülálló és sokkoló egyvelegét alkotta a történelmi drámának és a fekete humorral spékelt társadalmi szatírának.

Jómagam is azok közé tartozom, akik (szégyelljük ugyan, de) azért kaptuk föl a fejünket e filmre, mert az Amerikai Filmakadémia nem kevesebb mint tíz Oscar-jelöléssel tisztelte meg az alkotást, ami az idei felhozatalban (holtversenyben a mexikói Alfonso Cuarón Roma c. művével) a legtöbb jelölést kapta. Pedig a rendező korábbi munkássága miatt megérdemli a figyelmet, ahogy a filmben felvonultatott sztárgárda sem kispályás…

A magyarok számára talán kevésbé ismert angol Anna királynő története és az aköré épített abszurd fantazmagóriák adják az alkotás gerincét. A tragédiákkal sűrűn megvert uralkodónő kegyeiért két udvarhölgye, a mindenre elszánt és politikailag motivált Sarah Churchill, valamint felkapaszkodó kuzinja, Abigail Hill vetekszik. A monarcha életét történelmileg hiteles betegeskedéseinél talán csak egy nyomorúságosabb tényező nehezíti: 17 magzata vagy megszületett gyermeke veszett oda – egyik utóda sem érte meg a felnőttkort. A fájdalmában közélettől mindinkább visszahúzódó uralkodó szerepébe udvarhölgye, Sarah készségesen belehelyezkedik, az udvar és a politikusok nem kis bosszúságára.

A királynőt alakító Olivia Coleman alakítása bravúros, és méltán Oscar-jelölt – kiválóan váltogatja a valószínűleg tényleg hasadt személyiség meggyötört arcait: hol gyermeteg, szeretetéhes kislány, máskor akaratos, durcás primadonna, vagy éppen fájdalmaktól és tragédiáktól meggyötört, életét elunó öregasszony. Történelmileg kétséges, hogy tényleg leszbikus hajlamai is voltak-e; tény, hogy Sarah Marshall (ahogy a filmben is) zsarolta magánlevelezésük nyilvánosságra hozatalával, amennyiben nem cselekszik akarata szerint.

De ezzel már előre is rohantunk. A két szereplő között a film elején mondhatni harmonikusnak tűnik a viszony; az udvarhölgy szinte szervilis módon keresi a királynő kegyeit a színfalak mögött, aki cserébe még a becézgetést is engedi neki.

Ugyanakkor a hölgy kőkemény politikai érdekérvényesítést folytat a miniszterelnök és egyéb lordok irányában – jórészt a királynő háta mögött, vagy annak megvezetésével.  Az alakításáért szintén Oscarra jelölt Rachel Weisz lubickol a szerepben, még ha az kissé egysíkúvá is válik a film végére, ami egyáltalán nem az ő számlájára írható. Sokkal inkább annak tudható be, hogy nagyjából egyik szereplőről sem tudjuk meg pontosan, a felszín alatt mi motiválja. Random, abszurd és beteges cselekménysorozatba csöppenünk viszonylag hamar, ami jórészt követi a történelmi tényeket, ám azokat csak alapként használja saját bizarr világának kibontakoztatására.

Az igazi diszharmóniát (mind a cselekményben, mind a két fent említett hölgy viszonyában, mind a néző komfortérzetében) Abigail Hill érkezése hozza. Megtudjuk, hogy Sarah lecsúszott unokahúgáról van szó, aki munkát keres a királyi udvarban, cselédként, hiszen a lady címet apja felelőtlensége révén elvesztette. A joggal frusztrált hölgy eleinte teljes szimpátiánkat élvezi, amint próbál érvényesülni a csöppet sem könnyű közegben. Különösen ahogy Sarah Marshall manipulációi és a királynő felé való érzéketlensége egyre inkább megnyilvánul.

Emma Stone (mondanom sem kell, szintén Oscar-jelöléssel jutalmazták) igazán enigmatikus karaktert testesít meg, akiről végképp nehéz megállapítani a A kedvenc című filmben, hogy mit is akar pontosan. Bár eleinte drukkolunk neki, a hatalmi harc és az udvari intrika egyre inkább eltorzítja (vagy talán csak felszínre hozza, ki is valójában), ami aljas és szenvtelen tettekhez vezeti: a mérgezés, a nászéjszaka, az önütlegelés (nagyjából úgy, mint a főszereplő a Harcosok Klubjában), a tivornyák – csak egy-egy jelenet, amik tanúskodnak arról, amit a rendező annyi műve szeret sugallni: nincs jó és rossz, mindenki valahol a morális szürkezónában vergődik.

A kedvenc abszurd hangulatához, a szereplők sokszor paranoid és már-már irracionális lépésein túl nagyban hozzájárul az angol arisztokráciának állított görbe tükör. Hátborzongató és mégis lebilincselő jeleneteket szül (és ezzel meg is adtuk a groteszk definícióját) ahogy Bach és Vivaldi dallamokra teljesen anakronisztikus cselekmény épül, nem is beszélve a komikus célzatból bugyuta koreográfiájú táncokat. Néha az ember csodálkozik, hogy bírták ki a színészek komoly arccal ezt a kosztümös filmparódiát.

A legelegánsabb angol palotákban kacsafuttatás és meztelen emberek gyümölcsökkel való dobálása zajlik, mintegy kifejezve a kékvérűek léha és dekadens semmittevését.

A magát földhöz csapkodó királynő, a kosztümök, a rizsparókák és a sminkek röhejesen eltúlzottak, az operatőri munka olykor már szinte pofátlan (kinek jut eszébe ma halszem optikát alkalmazni, főleg ilyen csodás báltermekben?). Ez itt kérem szépen a pszichózis vására. Egy angol királyi udvarba zárt limbus, ahol az átgondolatlan egoizmus és a narcisztikus önérdek uralkodik. Csak időnként bugdácsolnak be a képbe azok a kis nyulak, melyek a királynő elvesztett gyermekeit hivatottak „pótolni”, és emlékeztetnek a fájdalomra, a kilátástalanságra és az esendőségre.

Ahogy a fejezetekre bontott cselekményben Sarah Churchill (részben) szexuális zsarnokoskodása kiteljesedik a királynőn (egy ponton még torkon is ragadja), Anne mindinkább a lágyabb, szórakoztatóbb, érzékenyebb (vagy legalábbis annak tűnő) Abigailhez húz, és hamar ő lesz a kedvence (és egyben szeretője, ami csak fokozza a két udvaronc közötti gyűlöletes viszonyt). A királynő férjéről semmit sem tudunk (pedig a cselekmény nagy része alatt valójában még élt), a középpontba a beteges lelkületű és a saját akaratukat ön- és közveszélyes módon képviselő hölgyek állnak – kortárs feministáink büszkék lehetnek.

Leszbikus szerelmi háromszög, teljes erkölcsi relativizmus, a moralitást a pragma oltárán feláldozó posztmodern karakterek, vádló anakronizmus és nem túl rejtett társadalomkritika – korunk kiábrándultságának tökéletesen kedvez.

És ha ez nem lenne elég, a forgatókönyv nem áll itt meg: képes a legsokkolóbb közönségességekre is; és míg a perverz obszcenitás a valóságban minden bizonnyal nem állt messze egy ilyen közegtől, vásznon látni valahogy mégis visszatetsző. Nyilván, pont ez volt a cél.

A filmet Lanthimos zseniális fogással arculcsapó antiklimaktikussággal zárja le. Nem csak a katarzis marad el, de számos kérdés is nyitva marad, és pontosan olyan hangulatban hagyja a nézőt, mint amilyen egy erkölcstelenül túlerőltetett viszály lezárása: oké megtörtént, na és akkor? Hiába a pompa, hiába a sikeres érdekérvényesítés, ugyanazok a förtelmes, érdemtelen és szánalmas emberek vagyunk, mint előtte, miközben az élet a csúcson is nyomor…

//Surjányi Dávid kritika//

10 film, ami megrázta a világot