Dűne: Második rész (2024) – Kritika | Közel a tökéleteshez!

A Dűne: Második részében Denis Villeneuve és írótársa Jon Spaihts segítségével leckét adnak a mai modern filmeseknek, hogyan lehet ügyesen érdekes világokat létrehozni úgy, miközben nem tévesztik szem előtt a történet fontosságát. Még magasabb szintre emelik a folytatást, pedig a három évvel ezelőtti adaptációval is igen profi alkotást hoztak tető alá.

Igazából semmi garancia nem volt arra, hogy ez a második etap elkészül, szerencsére kereskedelmileg sikeresnek bizonyult az előd, és így Villeneuve zöld utat kapott Frank Herbert nagy hatású Dűne sci-fi regényének folytatására. Mivel a rendező most Herbert mondájának első könyvének adaptációját zárja le ezzel a fejezettel, úgy láthatjuk, hogy ez nagyon is egy középső fejezet lett kissé nyitott befejezéssel, mely Herbert következő regényének a Dűne Messiásának lehetséges feldolgozását állítja be. A bolygóközi királyságok korában játszódó távoli időben tehát egy nagyhatalmú uralkodóház harcol az Arrakis bolygó feletti királyságért, mert csak az itteni sivatagban bányászható az a fűszer, amely lehetővé teszi a csillagközi utazást.

A filmnek sok közös vonása van egy másik űropera-trilógia középső fejezetével, A Birodalom Visszavággal, – hisz itt is hasonlóan, mint a Star Warsban- a hőseink elrejtőznek, miután vereséget szenvedtek az ellenségtől. Az első rész azzal zárult, hogy Paul és édesanyja Lady Jessica (Rebecca Ferguson) csatlakozott egy fremen törzshöz, akik közül néhányan meg vannak győződve arról, hogy Paul a Messiás, akiről megjövendölték, hogy a paradicsomba vezeti őket.

A fremeneket Stilgar (Javier Bardem) vezeti, aki Paul minden cselekedetét akármilyen furcsa is isteníti, és messiásként kezeli. Azonban vannak akik szkeptikusabbak: mint pl. Chani (Zendaya), egy fiatal fremen lány. Igaz, hogy kételkedik Paulban, viszont az érzelmeit nem képes befolyásolni, és beleszeret az ifjúba. Pault a fűszerek hatására látomások gyötrik, és idővel már nem kételkedik abban, hogy a fremeneket a hatalomhoz vezesse, ami nála ott kezdődik, hogy bosszút áll Harkonnenen (Stellan Skarsgard) apja meggyilkolásáért. Ez egy sötét útra vezeti, és próbára teszi kapcsolatát Chanival is… döntenie kell, hogy élete nagy szerelmét választja-e, vagy beteljesíti küldetését.

Jól érzékelhető a Dűnében, – mint ahogy említettem korábban- hogy milyen nagy hatással volt a rendezőre George Lucas, mivel itt lényegében Paul története nem más mint Anakyn Skywalker életútja.

Azonban amíg Lucas egy egész trilógiát engedett meg magának, hogy megcsinálja ezt a “személyiségfordulást”, addig Villeneuve kénytelen egy hosszúra nyúlt részben megtenni ezt az átmenetet. Kissé rohanó érzésünk támad, hisz nem tudunk elég időt tölteni Paul-al ahhoz, hogy megértsük a sötét oldal milyen jelentőséggel hat személyiségére. Villeneuve ebben a részben az akciófaktort is képes egy új szintre emelni- bár minden bizonnyal rengeteg CGI-t használtak fel az utómunkálatok során- úgy érezzük, hogy tényleg minden jelenetet a sivatagban vehettek fel, nem pedig egy zöld háttér előtt ugráltak színészeink.

A direktor eleganciát és pompát sugároz azzal, hogy átláthatóak a kameramozgások, és a teli rángató képek hiánya miatt, a természetfeletti pillanatok oly jók a szemnek, és így a látottak még varázslatosabbá válnak nekünk nézőknek. Higgyék el ez egy nagyszerű, elsöprő érzékszervi élmény amit nyújt nekünk. Villeneuve nagyszűen látja át, mikor milyen lépésekben kell haladni, és eljutunk oda amikor a grandiózusságnak jelentősége van. Ajánlom, hogy IMAX terembe foglaljunk helyet: a homokviharból kitörő hatalmas homokférgek felvétele valóban ilyesztőre sikerült, és szinte tapintható milyen szőrnyűek lettek ezek a lények, a díszletekről nem is beszélve…lenyűgözőek. Erről szól kéremszépen egy profi sci-fi.

Amit még értékelni tudtam: Villeneuve okos döntést hozott, hogy nem kezd el dialógusokban magyarázkodni, amikor egy új technológia jelenik meg a vásznon. Egyszerűen bemutatásra kerül anélkül, hogy a nézőt beavatná, vagy untatná annak működéséről. Csodálkozzunk kicsit, és fogadjuk be a vizuális élményt, nem is kell ennél több egy ilyen műfajnál!

Timothée Chalamet továbbra is megragadóan játszik Atreides szerepében. Érezzük bosszúszomját azok ellen, akik elpusztították királyságát, és családját miközben borulátó képek jelennek meg szemei előtt. Az első filmből megismert ártatlansága mostanra törölte, és egy erőteljes szellem születik meg benne.

Ha egy problémát kellene megemlítsek az viszont a zene. Hans Zimmer minden bizonnyal jó zeneszerző, azonban úgy érzem, mintha újrahasznosított témákat venne elő, és nincs meg az adott jelenethez a kellőképen fajsúlyos zenei betét, mely eddig ott motoszkált a film megnézése után az agyunkban. Persze ezek a mostani aláfestések is hatásosak, azonban ez nem nevezhető igazi filmzenének. A zene végülis működik, azonban a képnek hasznára válhatott volna egy testesebb kompozíció.

A mai Hollywoodban ritka, hogy egy filmesnek van jövőképe. Ahogy azt korábbi munkáival (Érkezés, Blade Runner 2049) bebizonyította, Denis Villeneuvenak érdekes és bíztató látásmódja van, ráadásul az old school fajtából való. Megérti -sok jó rendezővel ellentétben- hogy a legkorszerűbb speciális effektek csupán a történetet szolgálják és nem hagyja, hogy maga a látvány a fő cselekményelem legyen! A rendező nagy ereje abban is megmutatkozik, hogy képes behúzni közönségét az általa teremtett világokba. Ez a fajta filmkészítési módszer olyan, amellyel egykor rendelkezett Hollywood, de mára sajnos kikopni látszik…milyen jó, hogy nekünk filmszeretőknek, még van egy Denis Villeneuve-ünk!

//Kritika: Kovács Ferenc # Bruce//

Arnold Schwarzenegger ritkán látott gyereke elképesztően kigyúrta magát – Friss fotókon a 26 éves Joseph