Kritika: Az Öngyilkos osztag (The Suicide Squad, 2021)

Micsoda hisztérikus pörgés… A director, James Gunn bebizonyította, hogyha rajta múlik, akkor búcsút inthetünk a megszokott, önmagát ismétlő, Marvel-féle családbarát szuperhősöknek, és helyettük egy olyan friss, üresjárat nélküli, pofátlanul vicces és vértócsákban pancsoló, R. kategóriás “képregényattrakcióban” részesülünk, mint eddig még soha!

A direktor nagyrészt újragondolta és folytatta az előd, David Ayer 2016-os munkáját – mely azért sokunk szájában egy savanyú uborka ízét hagyta anno. Nagyszerű átélni azt a kettősséget, ami a filmet ahhoz vezette, hogy különcként kezelhetjük a képregényfilmek hatalmas táborában. Egyrészt a rendező pontosan tudta, mit szeretne megvalósítani – szerencsénkre engedték is neki ezt a fajta szabadságot, – és látszott a szereplőkön, mennyire élvezték a forgatást, ami azt eredményezte, hogy Mi magunk is élvezettel adóztunk a sok emlékezetes, meghökkentően brutális és vicces pillanatért.

Gunn inspirációját gondolhatjuk, hogy a Kelly hőseiből, vagy a Piszkos tizenkettőből is meríthette volna, ha a film alapötletét vesszük alapul.

Mivel Gunn-ról van szó, azt sem tudjuk, ki fog meghalni a következő pillanatban, vagy ki éli túl az adott összecsapást. A karaktereket az utolsó percig kihasználja, és jó szándékául mindenki megkapja a maga felejthetetlen öt olyan percét, melyben olyat ránthat elő, melytől csak pillázunk. Mostani hőseink nem kedvesek és cseppet sem szerethetőek, azonban pont ezen tulajdonságaik azok, amikkel nem foglakozunk, csak sodródunk velük. A titokzatos X-különítménybe a kormányfő, Amanda Waller (Viola Davis) a legelvetemültebb brigádot hozza össze, kiknek csupán egy lehetőségük marad az életben. A rabságból kilépve a kormány akcióját teljesítheti, vagy meghal.

Csapattagok: vezetőjükkel, Bloodsporttal (Idris Elba) az élen felfegyverkezve, Ratcathcer 2 (Daniela Melchior), Harley Quinn (Margot Robbie), az agyament izompali Peacemaker (John Cena), aki olyan egyszerű volt, mint egy fagolyó. A színes pöttylövő nagymester is a csapat tagja: Polka-Dot Man (David Dastmalchian), és a mindig éhes királycápával mennek megmenteni Corto Maltese szigetét, melyet egy zsarnok diktátor vett uralma alá. Ha nem teljesítik a küldetésüket, akkor a kőkemény Amandának, a kormányfőnek nem marad más választása, mint megnyomni egy szép, piros gombot, mely aktivizálja az agyukba épített robbanószerkezetet. Viszont ha engedelmeskednek, akár a Világot is megmenthetik.

Az akció tehát indul, és egy perc szusszanásnyi szünidőt sem kapunk Gunntól… szerencsére.

Bűnös élvezet ez maximális fordulatszámmal. Szereplőink tehát harcolnak, mert muszáj, és olyan pusztításban van részünk, hogy a végén felbukkanó főgonosztól már szinte meg sem lepődünk, annyira szürreális látványvilágba csöppenünk. Nem hittem volna, hogy ezt a storyt ilyen módon képes valaki újragondolva átrajzolni. Annyira hihetetlennek tűntek a látottak, mintha azt mondtam volna: aznap, amikor Bell feltalálta a telefont, Chuck Norrisnak már volt két nem fogadott hívása… ?

Harley Quinn számomra a saját filmjében nem tudott kiemelkedővé válni, pedig a ragadozó Madarak pont ezért született meg. Bezzeg most már képes volt egy olyan szabadulós, improvizációs szökést megejteni Margot, hogy jellemzésére a lenyűgöző és változatosan sziporkázó szavak is kevesek. Szóval Gunn az elődtől eltérően nagyon is élvezhetővé teszi a filmet, és átlag felettivé az osztagot. Úgy érzem, hogy a mostani munkájával egy új képregényfilmes korszakról beszélhetünk. Sok filmes képregény adaptációval az a legnagyobb probléma, hogy elkészülésükkor igyekeznek az adott univerzumukban betöltött szerepük miatt korlátok közé szorulni, és ezáltal a saját tulajdonságuk rabjává válnak. Most ez nem fordulhat elő, hisz Gunnak olyan sajátságosan egyedi, és ébresztő gondolatokkal teli képzelőereje van, és ezt ragyogóan volt képes megvalósítani. Utoljára ezt a Christopher Nolan-féle Batmannél éltem át.

A DC kevésbé volt versenyképes akkor, amikor próbálta felvenni a “harcot” a Marvel ellen, és elkezdte megalkotni a maga univerzumát. DC mellékvágányra tévedt, mikor az Igazság Ligáját rábízták a lassítás fekete öves nagymesterére, Zack Snyderre. Ebben nem is lehet vita. Viszont most Gunn megalkotta a DC olyan zeg-zugait, kitalált egy olyan színes és gazdag világot, mely biztosan sikert arat. A legszebb azonban az, hogy az új Öngyilkos Osztag semmihez sem hasonlítható. Eltér a Marvel családbarát hangulatától, a DC sötét tónusú új Batman filmjeitől… tehát mindentől távol, de erős lábakon áll!

A filmzene erősen jelen van és kiegészíti az épp aktuális, fontos szálat, de soha nem érezzük úgy, mintha kiemelkedne az adott jelenetből. A kreatív szabadsággal dolgozó Gun látványvilágát nehéz először befogadni, és egy hatalmas ökörségnek is nevezhetnénk, azonban tudnunk kell a helyén kezelni a látottakat. Érdekesen eljátszott jeleneteket kapunk ebben a karaktervezérelt, meglepő “zűrzavarban”. A szereposztásnak köszönhetően ez a deviáns csoport a DC és a Mi kedvenceink is lesznek egyúttal.

Nehéz kiemelkedő teljesítményről beszélnünk, senki nem érezheti úgy, hogy magára hagyták, mindenkinek megvalósulnak a maga nagyszerű pillanatai.

Ebben a kompromisszummentes újragondolásban az R kategóriás minősítés nagyon is helytálló. Bár finoman erőszakos műról van szó, bocsánatkérés nélkül, néhol felháborítóan vad és egy ragyogóan merész, intelligens alkotást láthatunk, mely gyönyörű akcióival szórakoztatja nézőit.

Szellemes stílusban született műről van tehát szó, mely érdekes esztétikával rendelkezik. A jól megírt karakterek mozgatásában látom a siker okát, melyek olyan antihősök, akik kiérdemelték, hogy szuperhősöknek tituláljuk őket, és várjuk a folytatást, melyet csakis az őrült James Gunn rendezhet!

Kritika: Kovács Ferenc # Bruce

18 színész és elképesztő átalakulása egy szerep kedvéért