Utolsó éjszaka a Sohóban (Last Night in Soho, 2021) - Kritika

Utolsó éjszaka a Sohóban (Last Night in Soho, 2021) – Kritika

632

Utolsó éjszaka a Sohóban (Last Night in Soho, 2021) – Kritika

Edgar Wright rendező nyílt célja volt legújabb pszichothriller-horrorával véleményt nyilvánítani a múltba való révedés jelentőségéről, azonban a nosztalgiának is van az a foka, ami káros lehet. Egyszerre tisztelegni a régmúlt előtt és elidegeníteni attól a nézőt: ezt a különös, de fontos feladatot vállalja magára az Utolsó éjszaka a Sohóban (későbbiekben Sohó) és használja ehhez a thriller alapvető feszültségkeltő eszközeit, amely a horrorral párosulva alkot egy jellegzetes elegyet, miközben a 60-as évek és napjaink között ugrálunk. Valóban a 60-as évekről szól ez a film, vagy valami jóval többet szeretne közvetíteni?

Időutazós pszicho horror a láthatáron - Itt az Utolsó éjszaka a Sohóban legújabb előzetese!

A legtöbbek által A vezércsel óta ismertté vált Anya Taylor-Joy castingja adott jelentős löketet a film hírnevének, azonban nem ő az elsődleges főszereplő, hanem Eloise (Thomasin McKenzie), aki a nagymamájával él egy kisvárosban, majd hirtelen valóra válik álma: felveszik egy londoni egyetemre divattervezőnek. Felköltözik Londonba, viszont a környezetváltás nem tesz jót neki, nem tud beilleszkedni a kortársai közé, ezért az idős Ms Collins felett bérel szobát. A múlt szeretete és a szoba különös légköre hatására minden éjjel beszippantódik egy különös álomba: visszautazik a 60-as évek Londonába, ahol Sandie (Anya Taylor-Joy), kezdő énekesnő életén keresztül tapasztalja meg a kor előnyeit a nosztalgia euforikus, „kézzel fogható” élménye révén.

A főszereplő által átélt események eleinte lenyűgözőek, meseszerűek, azonban a korszak hátrányai egyre jobban sejlenek fel az idő múlásával. Ennek határa a műfajok váltásával érződik legjobban, ugyanis a film első fele egy tini romkom elejére emlékeztet, de a thriller, majd a horror megjelenésével válik kézzelfoghatóvá, amely érvényt is kölcsönöz a filmnek.

Megkapta első előzetesét az Utolsó éjszaka a Sohóban!

A Sohó nem csupán egy pszichothriller horrorral párosulva, ugyanis cselekményének felszíne alatt mély gondolatok húzódnak, a film egésze pedig egy állásfoglalás a nosztalgiával kapcsolatban, amely valamilyen szinten a tanulmányszerűségre is törekszik. Eloise álmai egy idő után bekebelezik a tudatát, amely hatására már víziókról beszélünk és rémképei a múlt szelleméről betöltik a XXI. századi London nyüzsgő, nagyvárosi utcáit.

Az ennek hatására megjelenő mentális leépülést hozzá méltó színészi játék szemlélteti, a filmélményt erősíti a főszereplők játéka.

A főhős személye és látomásai egyre több kérdést vetnek fel: egy kísértethorrort látunk, vagy ezen rémképeket a mentális leromlás okozza? Sokáig nem vagyunk képesek erre válaszolni, ugyanis a horrorelemek – amelyek közül a slasher is megjelenik – realitásérzékünkbe ütköznek, azonban nem tudunk elvonatkoztatni Eloise hirtelen környezetváltozása okozta kezeletlen konfliktusoktól sem. Így a film alapvetésévé válik, hogy a nosztalgia egy olyan szívmelengető érzés, amelyet akkor enged felszínre az önvédő mechanizmusunk, ha szorult helyzetben vagyunk. Ezzel táplálva belénk a megnyugvást, hogy nem saját magunk miatt kerültünk szorult helyzetbe, hanem önhibánkon kívül, így nem is kell változtatnunk semmin.

Utolsó éjszaka a Sohóban (Last Night in Soho, 2021) - Kritika

Ez a mély tartalom képes párosulni 60-as évek nosztalgikus megjelenítésével, valamint a műfaji klisék harmonikus használatával, viszont gyengesége a kiszámíthatóság. Nem szájbarágós, ami miatt élvezhető üzenetének közvetítési módja és a kellemes visszatekintés a thriller, majd horror köntösébe tekerve egy szórakoztató midcult mozit eredményez. Emiatt nem mondhatjuk, hogy hangsúlyosabb lett volna a 60-as évek megjelenítése a nosztalgia mozgatórugóinak ismertetésénél, inkább együtt alkotnak erős ötvözetet. Midcult jellege miatt a művészfilm és a tömegfilm kedvelői is találhatnak benne értéket, viszont a jó filmek mezőnyéből nem fog kitűnni.

//Kritika: Csuka Gergő//

Elképesztő hatást gyakorolt a világra a Netflix új sorozata, A vezércsel

Utolsó éjszaka a Sohóban (Last Night in Soho, 2021) - Kritika Edgar Wright rendező nyílt célja volt legújabb pszichothriller-horrorával véleményt nyilvánítani a múltba való révedés jelentőségéről, azonban a nosztalgiának is van az a foka, ami káros lehet. Egyszerre tisztelegni a régmúlt előtt és elidegeníteni attól a nézőt: ezt a különös, de fontos feladatot vállalja magára az Utolsó éjszaka a Sohóban (későbbiekben Sohó) és használja ehhez a thriller alapvető feszültségkeltő eszközeit, amely a horrorral párosulva alkot egy jellegzetes elegyet, miközben a 60-as évek és napjaink között ugrálunk. Valóban a 60-as évekről szól ez a film, vagy valami jóval többet szeretne közvetíteni? A legtöbbek által A vezércsel óta ismertté vált Anya Taylor-Joy castingja adott jelentős löketet a film hírnevének, azonban nem ő az elsődleges főszereplő, hanem Eloise (Thomasin McKenzie), aki a nagymamájával él egy kisvárosban, majd hirtelen valóra válik álma: felveszik egy londoni egyetemre divattervezőnek. Felköltözik Londonba, viszont a környezetváltás nem tesz jót neki, nem tud beilleszkedni a kortársai közé, ezért az idős Ms Collins felett bérel szobát. A múlt szeretete és a szoba különös légköre hatására minden éjjel beszippantódik egy különös álomba: visszautazik a 60-as évek Londonába, ahol Sandie (Anya Taylor-Joy), kezdő énekesnő életén keresztül tapasztalja meg a kor előnyeit a nosztalgia euforikus, „kézzel fogható” élménye révén. A főszereplő által átélt események eleinte lenyűgözőek, meseszerűek, azonban a korszak hátrányai egyre jobban sejlenek fel az idő múlásával. Ennek határa a műfajok váltásával érződik legjobban, ugyanis a film első fele egy tini romkom elejére emlékeztet, de a thriller, majd a horror megjelenésével válik kézzelfoghatóvá, amely érvényt is kölcsönöz a filmnek. A Sohó nem csupán egy pszichothriller horrorral párosulva, ugyanis cselekményének felszíne alatt mély gondolatok húzódnak, a film egésze pedig egy állásfoglalás a nosztalgiával kapcsolatban, amely valamilyen szinten a tanulmányszerűségre is törekszik. Eloise álmai egy idő után bekebelezik a tudatát, amely hatására már víziókról beszélünk és rémképei a múlt szelleméről betöltik a XXI. századi London nyüzsgő, nagyvárosi utcáit. Az ennek hatására megjelenő mentális leépülést hozzá méltó színészi játék szemlélteti, a filmélményt erősíti a főszereplők játéka. A főhős személye és látomásai egyre több kérdést vetnek fel: egy kísértethorrort látunk, vagy ezen rémképeket a mentális leromlás okozza? Sokáig nem vagyunk képesek erre válaszolni, ugyanis a horrorelemek – amelyek közül a slasher is megjelenik – realitásérzékünkbe ütköznek, azonban nem tudunk elvonatkoztatni Eloise hirtelen környezetváltozása okozta kezeletlen konfliktusoktól sem. Így a film alapvetésévé válik, hogy a nosztalgia egy olyan szívmelengető érzés, amelyet akkor enged felszínre az önvédő mechanizmusunk, ha szorult helyzetben vagyunk. Ezzel táplálva belénk a megnyugvást, hogy nem saját magunk miatt kerültünk szorult helyzetbe, hanem önhibánkon kívül, így nem is kell változtatnunk semmin. Ez a mély tartalom képes párosulni 60-as évek nosztalgikus megjelenítésével, valamint a műfaji klisék harmonikus használatával, viszont gyengesége a kiszámíthatóság. Nem szájbarágós, ami miatt élvezhető üzenetének közvetítési módja és a kellemes visszatekintés a thriller, majd horror köntösébe tekerve egy szórakoztató midcult mozit eredményez. Emiatt nem mondhatjuk, hogy hangsúlyosabb lett volna a 60-as évek megjelenítése a nosztalgia mozgatórugóinak ismertetésénél, inkább együtt alkotnak erős ötvözetet. Midcult jellege miatt a művészfilm és a tömegfilm kedvelői is találhatnak…

Értékelés

Színészi alakítás - 70%
Forgatókönyv - 75%
Zárlat - 70%
IMDB - 66%
RottenTomatoes - 73%

71%

User Rating: Be the first one !
71

Article Tags: · · · · · · · · ·

Filmezzünk!

Filmezzünk!

Nox App Player Download