Az aszfalt királyai – Filmkritika (Ford v Ferrari) 2019

315

Az aszfalt királyai kritika

Mondja meg a dagadt, önfejű főnökének, hogy Ő nem Henry Ford, Ő csak a második Henry Ford!” A klasssszikus hollywood-i filmes recept szerint megtervezett önindító, pöcc-röffre működésbe hozza az autóversenyzés két ellenpólusának – Ford Vs. Ferrari – harcát, a nézőt pedig teljesen beszippantja és átjárja a “fincsi” benzingőz! Az aszfalt királyai, kritika: Bruce

Az aszfalt királyai - Filmkritika (Ford v Ferrari) 2019

Számomra a Steve McQueen-féle Le Mans-i doku-dráma, illetve a 2013-as filmtermésből kiemelkedő Rush voltak autóversenyek világát bemutató olyan alkotások, melyek a méltóvá váltak figyelmünkre ebben a zsánerben. Míg az első egy korrekt és tisztességgel elkészített csupa-szív, de kissé száraz stílus köntösébe bújtatta a storyt, az utóbbinál a főszereplők– Lauda-Hunt – életvitele, illetve a munkastílusukban való különbség volt a mozgatóerő. Attól függetlenül, hogy egy kellemes és jól összerakott alkotás volt Ron Howard filmje, mélyebb nyomot nem hagyott bennem.

Reméltem hogy Az aszfalt királyai most minden kételyt elsimít és minden igényt kielégít majd ezen a téren… és így is lett!

A Ford Vs. Ferrari harcát bemutató film nemcsak egy jól olajozott mestermunka, hanem a tűzelőanyagként jól funkcionáló sofőr (Ken Miles), és a brit-amerikai autótervező (Carroll Shelby) történelmi együttműködése az, ami a fő motorja James Mangold rendező új filmjének. Mangold sok, a kritikusok által elismert alkotást tudhat a magáénak, én pedig ennek tudatában vágtam neki a mostani alkotásának is, tehát joggal hittem a minőségben, és nem is csalódtam.

Az aszfalt királyai - Filmkritika (Ford v Ferrari) 2019

Mangoldra jellemző, hogy biztos, de nem iparos kézzel nyúl munkáihoz, és ezzel együtt képes karaktereinek személyiségjegyeit különcre, de érdekfeszítőre hangolnia. A több mint húszéves CopLandben kihozta Stallone-ból azt a színészt, akiről nem is tudtuk, hogy létezik. A 2001-es Azonosságban jól kivehető volt, hogy sok színésszel is képes jól együtt dolgozni. A 2005-ös Nyughatatlanban ott volt Reese Witherspoon és Joaquin Phoenix kettőse, akik abban az évben e filmmel jutottak fel a csúcsra (Oscar-díj: Reese-nek). Folytatta a sikert a Börtönvonat Yumával 2007-ben. A western műfajt is képes volt ebben a halott időszakban érdekfeszítően bemutatni, két nagyszerű karakter vezetésével (Bale-Crowe). Két éve pedig jól ráérzett arra, hogy Logannak kell egy másik stílus a működéshez, és képes volt egy sötét, durvább filmmel emlékezetessé tenni a Farkas lezáró epizódját.

A mostani filmjében a vonzerő ott keresendő, hogy nem szükséges rajongani az autósportért, tehát a műszaki irányultság vagy lelkesedés sem mérvadó, mert a két főszereplő karaktere, vállalati harcuknak való bemutatása, és az emberek igaz barátsága az, amely a versenyzés élménye mellett nyújt igazi örömöt.

Néha oly ügyesen állították be a kamerapozíciókat, hogy tényleg az anyósülésen hittem magam. Pazarul kivitelezték a több mint fél évszázados klasszikus autócsodák harcát, és annak a bizonyos 24 órás versenynek a remek hangulatát. Szépen és kellőképpen hozta azt az atmoszférát, amit akkor átélhettek a motorversenyzés szerelmesei. Tematikájában nyitottabb, és jobban húz a néző felé, mint a Rush. A mostani két főszereplő karakterén is érződött a jobb kidolgozottság, mint Ron Howard filmjében, ahol inkább Daniel Brühl felkészültsége volt számottevő, tehát ebből a szempontból is kissé hátrább kezdett, mint a Le Mans’66. Egyszerűen jobban érezzük magunkat a versenyeken, ami szerencsére nem a drágább kivitelezésnek (CGI) köszönhető. A tényleges vezetést eléggé vonzónak tálalva kapjuk, a film végi nagy verseny közbeni drámákat pedig hatákonyan kommunikálja le a maga összes feszültségével, és könnyed pillanataival együttvéve. Megmaradt bennem két nagyszerű jelenet, mely jellemzi az előbb mondottakat.

Az aszfalt királyai - Filmkritika (Ford v Ferrari) 2019

Shelbytől /Damon/ megkérdezi az egyik Ford-i nagypályás, mi kell ahhoz, hogy összehozza nekik a LeMans’-i győzelmet, Ő pedig kielemez mindent, és rávilágít arra, hogy valamit még pénzért sem lehet megvenni: a kormány mögött ülő tudást. A motorsportban nem lehetséges összehozni a győzelmet a kormány mögött ülő megfelelő személy nélkül.

Milesnak /Bale/ több és emlékezetesebb jelenet jutott, egyrészt nagyszerű játékából adódóan, másrészt zűrös és önfejű, szókimondó természete miatt, de engem egyértelműen az új fekete Ford Mustang bemutatójánál tett parádés szövegével vett le a lábamról. Az átváltozó-bajnok Bale most sem fukarkodott azzal, hogy tokkal-vonóval hozza a figurát. Őrület mit tud ez a pali. Előadása minden sebességváltásban, minden kanyarban, valamint minden hiányossága ellenére is jól megmutatkozik, és átvezet minket egy olyan úton, ahol ragyogó élmények várnak ránk, ezzel együtt pedig saját magát az Oscar díj közelébe repíti. Bale több értelemben ül ennek az alkotásnak a kormánya mögött. Nem csupán autóversenyzőként nézhtünk rá.

Matt Damon a hűvös, de két lábon álló, egyúttal a realitásokban mozgó személyiséget adta hibátlanul. Mindketten erősek voltak, mint manapság a svájci frank. Szóval ők ketten az átlagélet kiváló harcosai a maguk saját szakterületén belül. Az Ő kettősségük játéka, és az autóverseny, mint téma – nálunk férfiaknál – olyan finom cukorkát képeztek az ember szájába, hogy az ízlelőbimbóim már a végefőcím alatt vágytak a repetára. Mint a mágnes különböző pólusai, olyanok voltak Ők a kapcsolatuk hajnalán, és most a történetük végére az a sok taszítás és küzdés – ahogy két azonos pólussá válnak – megszűnik, és csak a szép emlékek maradnak nekünk, illetve a hiány, és a fájdalom, ami a történetet lezárja. Manapság sokszor szenvedek értetlenül a hosszan megkomponált filmalkotások miatt, melyet feszesebbre hangolva, vagy egy komolyabb vágással sokkal érdekfeszítőbben lehetne tálalni, és észrevehető, hogy a story egyszerűen nem bír el két és fél órát.

De nem így a LeMans’ 66-nál. Itt szinte röpke időnek tűnt a játékidő.

A históriába akkor ugrunk fejest, amikor második Henry Ford (Tracy Letts) és az alatta dolgozó menedzserek kitalálják, hogy a népautóként működő Fordnak egy új irányt kell venni ahhoz, hogy komolyabban vegyék őket az iparban, és újra sikeresek legyenek. A népautóként elhíresült márkát csak ezzel tudják kirántani a gödörből és újra olyan híressé tenni, mint megalakulásuk időszakában volt.

Az aszfalt királyai - Filmkritika (Ford v Ferrari) 2019

A cél, hogy győztes márkaként kell bevonulniuk a történelembe. A Ford persze nem Ferrari, ők nem egyedi kézzel készített motorokat, sebváltókat készítenek. Az olasz márka éppen a csőd szélén jár 1963-ban, és az amcsik megpróbálják szinte az egészet megvenni. Ám Enzo Ferrari (Remo Girone) büszkeségét, az egész munkásságát, a Scuderiát, nem akarja átengedni a Fordnak, inkább azt az utat választja, hogy megalázza a Fordot, és a nagyhatalmú vezetőjét II. Henryt. Persze a kaptalista Ford erre bepöccen, és nem foglalkozva azzal, hogy ez mennyibe fáj neki – amúgy a végösszeg 9 millió dollár lett – olyan versenyautót ( Ford GT-40) épített, amivel visszavághatott riválisának.

Szóval ott akart a legnagyobb sebet ejteni a Ferrarin, ahol annak a legjobban fájt, a soron következő LeMans’-i nagydíjon. Persze a bürokratikus vezetőségi működés az első próbálkozásukat 1965-ben még kicsorbítja, azonban 1966-ban már felkészültebben, erősebben, és a tapasztaltabb autóversenyzővel, Ken Milessal sikerül a hőn áhított győzelem.

Az aszfalt királyai - Filmkritika (Ford v Ferrari) 2019

Most megbocsájtom azt, hogy eléggé egyoldalúra – Amerika miatt is – sikeredett Mangold munkája, azonban nem találtam ezt a szempontot zavarónak, nem tolták bele az arcomba büszkeségüket. Hiába… James Mangold ebből a szempontból (is) okosabb mint Michael Bay vagy Roland Emmerich, kiknél az amerikai zászló lebegése, vagy szimpla jelenléte majdnem minden filmjükben ott virít valamelyik képkockán. Apró negatívumként róhatnám fel talán azt, hogy a baleseteket könnyed hangulatban mutatja be kis CGI-fesztivál keretén belül, és nem akarja a drámai szálat erőssé tenni, vagy épp hosszúra nyújtani.

Még abba is sok energiát feccölt a direktor, hogy a mellékszereplőknek is egyedi arculatot kölcsönözzön.

Ehhez persze kellett, hogy kiválassza az erre alkalmas jelölteket, de mindegyik remekül dolgozott. Miles felesége (Cairiona Balfe), fia (Noah Jupe), vagy a menedzsment tagja Leo Beebe (Josh Lucas) is megkapják a maguk kis tündöklésüket. Időtlennek érzem ezt a világot, és azt sugallja, hogy van még remény a filmművészetben. A klasszikus filmkészítés terén mozgó Mangold munkája természetesen nem egyedi, nem tett semmi különöset, mégis olyan hatás vált ki, amely teljességgel beszippantja a nézőt.

Ezt imádom a moziban… amikor egy ilyen korrekt “mese” hangulata elkap, és az egyéniségek jelleme, valamint a szórakoztató és érdekes téma olyan lökést ad a filmnek, hogy nem tudsz fészkelődni a helyeden. Erről jut eszembe az, amikor majd a barátaim kérdezik az aktuál filmről:
-Fecókám… milyen ez az új film… Az aszfalt királyai, ez is olyan egyszernézős, aztán jó napot?
– Nem… ez pont, hogy nem!

Kritika: Kovács Ferenc # Bruce

Minden idők 10 legjobb autós filmje, amit látni kell

Az aszfalt királyai kritika “Mondja meg a dagadt, önfejű főnökének, hogy Ő nem Henry Ford, Ő csak a második Henry Ford!” A klasssszikus hollywood-i filmes recept szerint megtervezett önindító, pöcc-röffre működésbe hozza az autóversenyzés két ellenpólusának – Ford Vs. Ferrari – harcát, a nézőt pedig teljesen beszippantja és átjárja a “fincsi” benzingőz! Az aszfalt királyai, kritika: Bruce Számomra a Steve McQueen-féle Le Mans-i doku-dráma, illetve a 2013-as filmtermésből kiemelkedő Rush voltak autóversenyek világát bemutató olyan alkotások, melyek a méltóvá váltak figyelmünkre ebben a zsánerben. Míg az első egy korrekt és tisztességgel elkészített csupa-szív, de kissé száraz stílus köntösébe bújtatta a storyt, az utóbbinál a főszereplők– Lauda-Hunt – életvitele, illetve a munkastílusukban való különbség volt a mozgatóerő. Attól függetlenül, hogy egy kellemes és jól összerakott alkotás volt Ron Howard filmje, mélyebb nyomot nem hagyott bennem. Reméltem hogy Az aszfalt királyai most minden kételyt elsimít és minden igényt kielégít majd ezen a téren… és így is lett! A Ford Vs. Ferrari harcát bemutató film nemcsak egy jól olajozott mestermunka, hanem a tűzelőanyagként jól funkcionáló sofőr (Ken Miles), és a brit-amerikai autótervező (Carroll Shelby) történelmi együttműködése az, ami a fő motorja James Mangold rendező új filmjének. Mangold sok, a kritikusok által elismert alkotást tudhat a magáénak, én pedig ennek tudatában vágtam neki a mostani alkotásának is, tehát joggal hittem a minőségben, és nem is csalódtam. Mangoldra jellemző, hogy biztos, de nem iparos kézzel nyúl munkáihoz, és ezzel együtt képes karaktereinek személyiségjegyeit különcre, de érdekfeszítőre hangolnia. A több mint húszéves CopLandben kihozta Stallone-ból azt a színészt, akiről nem is tudtuk, hogy létezik. A 2001-es Azonosságban jól kivehető volt, hogy sok színésszel is képes jól együtt dolgozni. A 2005-ös Nyughatatlanban ott volt Reese Witherspoon és Joaquin Phoenix kettőse, akik abban az évben e filmmel jutottak fel a csúcsra (Oscar-díj: Reese-nek). Folytatta a sikert a Börtönvonat Yumával 2007-ben. A western műfajt is képes volt ebben a halott időszakban érdekfeszítően bemutatni, két nagyszerű karakter vezetésével (Bale-Crowe). Két éve pedig jól ráérzett arra, hogy Logannak kell egy másik stílus a működéshez, és képes volt egy sötét, durvább filmmel emlékezetessé tenni a Farkas lezáró epizódját. A mostani filmjében a vonzerő ott keresendő, hogy nem szükséges rajongani az autósportért, tehát a műszaki irányultság vagy lelkesedés sem mérvadó, mert a két főszereplő karaktere, vállalati harcuknak való bemutatása, és az emberek igaz barátsága az, amely a versenyzés élménye mellett nyújt igazi örömöt. Néha oly ügyesen állították be a kamerapozíciókat, hogy tényleg az anyósülésen hittem magam. Pazarul kivitelezték a több mint fél évszázados klasszikus autócsodák harcát, és annak a bizonyos 24 órás versenynek a remek hangulatát. Szépen és kellőképpen hozta azt az atmoszférát, amit akkor átélhettek a motorversenyzés szerelmesei. Tematikájában nyitottabb, és jobban húz a néző felé, mint a Rush. A mostani két főszereplő karakterén is érződött a jobb kidolgozottság, mint Ron Howard filmjében, ahol inkább Daniel Brühl felkészültsége volt számottevő, tehát ebből a szempontból is kissé hátrább kezdett, mint a Le Mans'66. Egyszerűen jobban érezzük magunkat a versenyeken, ami szerencsére nem a drágább kivitelezésnek (CGI) köszönhető. A tényleges vezetést eléggé vonzónak tálalva…

Értékelés

Színészi alakítás - 100%
Rendezés - 93%
Történet - 94%
Hangulat - 95%
IMDB - 83%
RottenTomatoes - 94%
Filmezzünk.hu - 95%

93%

User Rating: 5 ( 1 votes)
93

Article Tags: · · · · · · · · · ·

Comments are closed.

Filmezzünk!

Filmezzünk!

Nox App Player Download