Varázs nélküli impresszionista alkotás | Kritika: Emma (2020)

Varázs nélküli impresszionista alkotás | Kritika: Emma (2020)

1712

Emma kritika

A mostani Jane Austen adaptációra a gyönyörű viseletek , a szemkápráztatóan csodás környezet és a kellemes zenei motívum azok, amik elsőként az eszünkbe jutnak a látottak alapján, de ennél több egyszerűen nincs az Emmában, akárhogy keressük… Kritika: Bruce

Varázs nélküli impresszionista alkotás | Kritika: Emma (2020)

Nem árulok el nagy titkot azzal, ha azt mondom, az új Emma nem kifejezetten az Én célcsoportomnak készült, azonban ha a közelmúltban bemutatott romantikus filmdrámákat nézzük, akkor még engem is le lehet venni a lábamról, még ebben a műfajban is. A Louisa May Alcott írásából készült Kisasszonyok például jóval érdekfeszítőbb történetet tár elénk, mint Jane Austen mostani feldolgozása.

Ismert tény, hogy Hollywood bizonyos időközönként előveszi Austen adaptációit és a mindenkori generációnak mutatja meg az író csodás elméjének remekműveit. Számomra az Emma nem tartozik bele ebbe a kalapba, ráadásul többször forgatták már le filmsorozat formájában, mint ahányszor arra szükség lett volna.

Az eredetileg 1815-ben megjelent Emma leghíresebb megvalósítása talán a Douglas McGrath kezei közül került ki 1996-ban, Gwyneth Paltrow főszereplésével, továbbá a televízióba is került egy feldolgozás Kate Backinsalével, illetve egy mini tv-sorozat formájában 2009-ben is láthattuk már újra.

Varázs nélküli impresszionista alkotás | Kritika: Emma (2020)

Az Eleanor Catton forgatókönyvéből készült film sokban nem különbözik az eddigi elődeitől, talán a főszereplő kisugárzása és a különösen nagy szerepet játszó festői környezet dominanciájában található meg a legélesebb különbség. Érthető amiért ezt a vonzóan érdekes életet meg szerette volna rendezni Autumn de Wilde, hisz szükséges, hogy ezen karaktereket és e különleges hangulatot megmutassa nekünk, bár tehette volna kevésbé szövegorientáltabban is. Ezen azt értem, hogy annyira túlsúlyban voltak a cselekvés nélküli, de szövegében monoton, erős képkockák, hogy helyenként teljesen belassult a figyelmem a látottakon.

A mívesen megfogalmazott párbeszédek kétségkívül figyelemre méltóak, ugyanúgy, ahogy Emma édesapjának, Mr. Woodhousenak (Bill Nighy) különlegesen vicces stílusa és roppant fázós jelleme is varázsol néhány apró mosolyt arcunkra.

A főszerepet játszó Anya Taylor – Joy –, akit leginkább az Üveg és a Széttörve filmekből ismerhetünk, sajátos stílusa és erős kisugárzása miatt az egyik legjobb választás volt e szerepre. Modern érzékiséggel és lenyűgözően kidolgozott játékával szinte vonzotta a szemünket. Feltűnően fehér bőrét, formás ajkát és hatalmas szemét – melyet mintha egy japán animációs meséből kölcsönzött volna – sokszor mutatja de Wilde, de ezt nem találtam bántónak és feleslegesnek. Érezzük azt a fajta gondtalan, kegyetlennek tűnő viselkedését a nála alacsonyabb társadalmi rangban élőkkel, de képesek vagyunk szeretni is őt, hisz látjuk benne a jóságot is.

Varázs nélküli impresszionista alkotás | Kritika: Emma (2020)

A legnagyobb problémám azzal adódott, hogy a kifinomult design, a meglepően változatos, zöldes tájak, és a bonyolult részletességgel megválasztott jelmezek teljesen elvonták a figyelmem, és sokkal erősebb vizuális hatást váltottak ki, mint maga a romantikus dráma. Olyan jelentőséggel bírt a gyönyörű környezet, hogy időnként az volt az érzésem, hogy impresszionista festőművészek közreműködésével gyártották le a filmet. A furcsa mód beállított képekre azt is mondhatnám, hogy Claude Monet, Pierre -Auguste Renoir, vagy – hogy magyart is említsek – Szinyei Merse Pál ecsetje által is születhettek volna. A fény éppoly fontos szerepet játszik ezen nagyszerű festők alkotásaiban, mint Autumn de Wilde munkájában. Kimondható, hogy párhuzamot láthatunk köztük, hisz az a pillanatnyi benyomás , és az a játékos pillanat, melyet a természet lágy ölén megörökített ugyanúgy érzékelhető, mint a korszak nagy alkotóinak vásznain.

Természetesen nincs gond a szépséggel, csupán akkor gondolkozunk el a látottakon, amikor már jobban vonzza a szemet, mint az épp aktuális mondanivaló.

A mondanivalója a műnek pedig egyszerű, de örökérvényű. Találd meg a párod, akivel a legjobban érzed magad, és érdemeld meg azt a boldogságot, mely az élethez elengedhetetlen. Emma egy kis királynő a maga rezidenciáján, kinek szinte életcélja mások összeboronálása, függetlenül attól, hogy egymáshoz valóak-e vagy sem. Megismerhetjük a társadalmi osztályok “problémáit” és azt a szerelmet, melyet egész életünkben keresünk, de nem vesszük észre azt, hogy folyamatosan a szemünk előtt található és jelen van.

A tradicionális angol dalok elhelyezése is kellemesebbé teszi a látottakat, tökéletesen vannak időzítve, hangsúlyossá képesek tenni az adott jelenetet, már-már bántóan szembetűnően. A zeneszerzők, Isobel Waller-Bridge és David Schweitzer, okosan a karaktereket a zenéhez kapcsolták, és ez egy különös módja volt a személyiségek jellemzésének. Emma hárfával, míg George Knightley játéka fagottal lett gazdagabb. Emellett még kiemelném Amber Anderson zongorajátékát, melyben megcsillogtatja színészetének sokoldalúságát is.

Összefoglalva: sok-sok időre van szükség, hogy átéld és megszeresd, különösen a lassú sebessége miatt. Ízlésesen és pazarul megszerkesztett, dekoratív alkotás tehát az Emma, azontúl, hogy bármennyi időt is adtam neki, nem tudott közel kerülni hozzám, és rokonszenvet kicsikarni belőlem.

Tempója nem mindenkinek lesz tetszetős, hisz érződik a könyv kellemessége, ami a vásznon már a mai világunkban – ha nem vagyunk elég türelmesek hozzá – már unalmasnak hat. Nem titkolva azt mondhatom, célközönsége a szépirodalom szerelmesei közt keresendő. Azonban fontos megjegyeznem, hogy minden kornak szüksége van az ilyen alkotásokra, mint az Emma, hisz a szépre mindenki vágyik…

Kritika: Kovács Ferenc # Bruce

A 6 legjobb filmadaptáció Jane Austen világhírű regényei alapján

Emma kritika A mostani Jane Austen adaptációra a gyönyörű viseletek , a szemkápráztatóan csodás környezet és a kellemes zenei motívum azok, amik elsőként az eszünkbe jutnak a látottak alapján, de ennél több egyszerűen nincs az Emmában, akárhogy keressük… Kritika: Bruce Nem árulok el nagy titkot azzal, ha azt mondom, az új Emma nem kifejezetten az Én célcsoportomnak készült, azonban ha a közelmúltban bemutatott romantikus filmdrámákat nézzük, akkor még engem is le lehet venni a lábamról, még ebben a műfajban is. A Louisa May Alcott írásából készült Kisasszonyok például jóval érdekfeszítőbb történetet tár elénk, mint Jane Austen mostani feldolgozása. Ismert tény, hogy Hollywood bizonyos időközönként előveszi Austen adaptációit és a mindenkori generációnak mutatja meg az író csodás elméjének remekműveit. Számomra az Emma nem tartozik bele ebbe a kalapba, ráadásul többször forgatták már le filmsorozat formájában, mint ahányszor arra szükség lett volna. Az eredetileg 1815-ben megjelent Emma leghíresebb megvalósítása talán a Douglas McGrath kezei közül került ki 1996-ban, Gwyneth Paltrow főszereplésével, továbbá a televízióba is került egy feldolgozás Kate Backinsalével, illetve egy mini tv-sorozat formájában 2009-ben is láthattuk már újra. Az Eleanor Catton forgatókönyvéből készült film sokban nem különbözik az eddigi elődeitől, talán a főszereplő kisugárzása és a különösen nagy szerepet játszó festői környezet dominanciájában található meg a legélesebb különbség. Érthető amiért ezt a vonzóan érdekes életet meg szerette volna rendezni Autumn de Wilde, hisz szükséges, hogy ezen karaktereket és e különleges hangulatot megmutassa nekünk, bár tehette volna kevésbé szövegorientáltabban is. Ezen azt értem, hogy annyira túlsúlyban voltak a cselekvés nélküli, de szövegében monoton, erős képkockák, hogy helyenként teljesen belassult a figyelmem a látottakon. A mívesen megfogalmazott párbeszédek kétségkívül figyelemre méltóak, ugyanúgy, ahogy Emma édesapjának, Mr. Woodhousenak (Bill Nighy) különlegesen vicces stílusa és roppant fázós jelleme is varázsol néhány apró mosolyt arcunkra. A főszerepet játszó Anya Taylor – Joy –, akit leginkább az Üveg és a Széttörve filmekből ismerhetünk, sajátos stílusa és erős kisugárzása miatt az egyik legjobb választás volt e szerepre. Modern érzékiséggel és lenyűgözően kidolgozott játékával szinte vonzotta a szemünket. Feltűnően fehér bőrét, formás ajkát és hatalmas szemét – melyet mintha egy japán animációs meséből kölcsönzött volna – sokszor mutatja de Wilde, de ezt nem találtam bántónak és feleslegesnek. Érezzük azt a fajta gondtalan, kegyetlennek tűnő viselkedését a nála alacsonyabb társadalmi rangban élőkkel, de képesek vagyunk szeretni is őt, hisz látjuk benne a jóságot is. A legnagyobb problémám azzal adódott, hogy a kifinomult design, a meglepően változatos, zöldes tájak, és a bonyolult részletességgel megválasztott jelmezek teljesen elvonták a figyelmem, és sokkal erősebb vizuális hatást váltottak ki, mint maga a romantikus dráma. Olyan jelentőséggel bírt a gyönyörű környezet, hogy időnként az volt az érzésem, hogy impresszionista festőművészek közreműködésével gyártották le a filmet. A furcsa mód beállított képekre azt is mondhatnám, hogy Claude Monet, Pierre -Auguste Renoir, vagy – hogy magyart is említsek – Szinyei Merse Pál ecsetje által is születhettek volna. A fény éppoly fontos szerepet játszik ezen nagyszerű festők alkotásaiban, mint Autumn de Wilde munkájában. Kimondható, hogy párhuzamot láthatunk köztük, hisz az a pillanatnyi benyomás , és az a játékos…

Értékelés

Színészi alakítás - 66%
Történet - 57%
Hangulat - 65%
IMDB - 61%
RottenTomatoes - 77%
Filmezzünk.hu - 65%

65%

User Rating: 1.23 ( 4 votes)
65

Article Tags: · · · · · · · · · · ·

Filmezzünk!

Filmezzünk!

Nox App Player Download