A nevek dala (The Song of Names, 2019) - Kritika

A nevek dala (The Song of Names, 2019) – Kritika

432

A nevek dala (The Song of Names, 2019) – Kritika

A nevek dala olyan kiindulópontra épít, aminél alig van kínosabb. A nagyreményű tehetség első élő koncertjén ugyanis  mindenki ott van, aki számít. A levegőben tapintható a feszült várakozás, csak a főszereplő hiányzik: eltűnt nyomtalanul, közvetlenül a fellépés előtt. És nincs meg csekély harmincöt évig. Egy zseniális hegedűművésznek tehát félbetörik a karrierje egy rejtély miatt, melyre évtizedekig fátyol borul.

A nevek dala (The Song of Names, 2020) - Kritika

Jó felütés ez, megragadja a figyelmet. Sajnos azonban a folytatás nem lesz sodró erejű. Bár a film vége aztán megint rendkívüli lesz, sőt „élmény minden tekintetben”. Olyan, ami hajlamos a katarzis érzetével ajándékozni az arra nyitottakat – és jó, hogy vannak még ilyenek.

És van itt dráma is. Az elvesztett család miatt alig felfogható fájdalom, mely veszteség képes a további éveket is meghatározni, és bizony többnyire szűk pályára terelni.

Van a sztoriban ezen felül több fordulós nyomozás, melyet Martin (Tim Roth) egy zenekritikus végez, hiszen az eltűnt hegedűs, David Rapoport nem csak világraszóló művészetét, hanem kettejük közös múltját is elvitte valahová. Mert ők csaknem testvérek voltak a háborús Londonban és közvetlenül a vész után. A történetben két külön műfaj jelenik meg egyszerre a vásznon. Fut egyrészt a holokauszt fájdalmát leíró (vagyis azt megkísérlő) film, másrészt egy a tehetséges művész keserveit megjelenítő mozi, a két nagy toposz ritkán látható egy történetbe szerkesztve. Lehetett volna A nevek dala e kettőnek az arányos metszetre, ám vélhetően nem fog feliratkozni egyik említett műfaj alapvető munkái közé sem. Mégsem bántuk, hogy megnézhettük, mert különleges az atmoszférája.

A nevek dala (The Song of Names, 2020) - Kritika

A történet kezdetén apró lengyel srác érkezik Londonba, hogy Isten áldotta tehetségét kibontakoztassa. A hegedű valósággal megszólal a kezében, bár van (egy kissé nagy) arca is hozzá, pontosan tudja, mire viheti az életben, ha egyszer szabadon használhatja, ami adatott neki. Zsidó családjának tagjai viszont a megszállt Lengyelországban ragadnak, róluk egy fényképe marad mindössze. Meg a halványuló remény, mert a háború után páran hazakeveredtek Treblinkából, ahová Dávid (Dovidl) szüleit és testvéreit elhurcolták. Lesz ugyan egy példás emberséggel megáldott pót-családja, akik nevelik, állják a költségeit és bár nem érintettek, mégis segítik a zsidó identitás felépülésének egymás utáni lépéseiben.

Pót-apja például a Bar micvója (a felnőtt férfi lét kezdete) alkalmával kisebb vagyonért ódon hegedűt vesz neki, s másban is annyira jellemes gentlemanként szponzorálja-terelgeti, hogy ámulat nézni. Pedig van saját fia, Martin, ráadásul ő is zenél, zongorázik, igaz középszerűen. Lehetne tehát e helyzetből egyfajta Mozart-Salieri mintájú vetélkedés, ám Martin családja oly mértékben a tisztességre és a polgári normákra épül, hogy a vér szerinti fiú ezt egyszerűen nem lehet irigy: kisebb duzzogások után testvérének fogadja el a másképp szocializálódott kelet-európait. Még akkor is, ha a jövevénynek irritálóan dacos az akcentusa és befogadott létére sokszor még neki áll följebb.

A nevek dala (The Song of Names, 2019) - Kritika

A kezdetben nagyon is kényszerű szobatársak között aztán úrfikorukba érve egyfajta Sherlock-Watson szimbiózis alakul ki. E szereposztásban Martin szelíden tűri a (tényleg) idegesítő művészi allűröket, s ha kell, mélyen együtt érző, hiszen az eltűnt családja miatt sebzett másik fiúból időnként vulkánszerűen tör ki a keserűség. Meg persze az el nem temethető fájdalom. Egy ponton túl David aztán már nem bírja tovább, otthagyja zsidóságát, mégpedig egy a pontos vallási szabályok szerint véghezvitt szertartással, mellyel önmagát rekeszti ki Ábrahám szövetségéből, s amit a tanúnak hívott Martin döbbenten néz végig. Majd ugye a hírnév kapujában hirtelen eltűnik.

Ugrunk harmincöt évet. A továbbra is szürke eminenciás, ám rendezett életű Martin egy hegedűsnél meglát egy ismerős gesztust, ami az eltűnt kvázi-testvérre emlékezteti. Innét veszi kezdetét a több országon átívelő nyomozás. Nem az a baj, hogy a Newcastle-i pályaudvar igazából a mi Délink, sem hogy a szocializmus-kori Lengyelországot javarészt lepukkant pesti gangos házak, meg egy ismerős magyar lakótelep „alakítja”, sőt ennek még örülni is tudnánk. Hanem a jelentős kvalitású Tim Roth-al nem vagyunk elégedettek, aki felvesz egy közepesen egykedvű arcot, így nyomozgat barátja után. Bár, ha egy jó színésszel esik meg ilyesmi, az ember hajlamos a szerepének szűk keresztmetszetére gyanakodni, s így utólag belegondolva: feleslegesen sokat vesz el a filmidőből a felnőtt, utazgató Martin láttatása az igazi mondandóhoz képest.

A nevek dala (The Song of Names, 2019) - Kritika

Mert azért az jelentős. Mikor a lassan csordogáló, túl hosszú középrész után valahol New Yorkban végre összefut a két cimbora, az egy kiadós kárpótlás a részünkre. Innentől kap szerepet a film plakátján előtérbe tolt, a felnőtt Davidot alakító másik sztárszínész, Clive Owen, aki a finisben alaposan megdolgozik a gázsijáért. Személyisége immár kicserélődött, s bár a bevett hagyományok miatt nem mondhatjuk hogy miért, de azért idézünk tőle: „ elhagytam a Mindenhatót, Ő azonban nem hagyott el engem…”

Sajnos, az elmaradt koncertjének okát sem árulhatjuk el e hasábokon, mert bár kissé berzenkedünk a Kindertojás-kultúrától ( vagyis, hogy mindig-mindig meg kell lepődnünk) elismerjük, hogy ebben az esetben tényleg árt a film hatásának a kiszivárogtatás. Igen a nagybetűs Spoiler.

Annyit azonban elszórt morzsaként elhintünk, hogy a Nevek dala cím értelme végül két, igen szép jelenetben kap magyarázatot: előbb egy flasbackben, majd a film végi végül is bepótolt koncertben, ami persze, hogy a „mi” Zeneakadémiánk nagytermében játszódik. Ennyit elárulhatunk és még annyit, hogy a film ezidáig nem igazán robbantott kasszát.

A nevek dala (The Song of Names, 2019) - Kritika

Mégis reméljük, hogy az alkotás hosszabb távon megtalálja a maga nézőit. Filmklubokban, osztálytermekben lehetne róla elmélkedni, értő módon részekre szedni, alapelemeit (zsidóság, tehetség, barátság, hűség) egyenként, vagy akár egymásra hatásukban átbeszélni. Mert a Nevek dala e célokra feltétlenül érdemes.

//Pálfy Gyula//

20 sosem látott kulisszafotó, ami teljesen új oldalról mutatja be kedvenc filmjeinket

A nevek dala (The Song of Names, 2019) - Kritika A nevek dala olyan kiindulópontra épít, aminél alig van kínosabb. A nagyreményű tehetség első élő koncertjén ugyanis  mindenki ott van, aki számít. A levegőben tapintható a feszült várakozás, csak a főszereplő hiányzik: eltűnt nyomtalanul, közvetlenül a fellépés előtt. És nincs meg csekély harmincöt évig. Egy zseniális hegedűművésznek tehát félbetörik a karrierje egy rejtély miatt, melyre évtizedekig fátyol borul. Jó felütés ez, megragadja a figyelmet. Sajnos azonban a folytatás nem lesz sodró erejű. Bár a film vége aztán megint rendkívüli lesz, sőt „élmény minden tekintetben”. Olyan, ami hajlamos a katarzis érzetével ajándékozni az arra nyitottakat - és jó, hogy vannak még ilyenek. És van itt dráma is. Az elvesztett család miatt alig felfogható fájdalom, mely veszteség képes a további éveket is meghatározni, és bizony többnyire szűk pályára terelni. Van a sztoriban ezen felül több fordulós nyomozás, melyet Martin (Tim Roth) egy zenekritikus végez, hiszen az eltűnt hegedűs, David Rapoport nem csak világraszóló művészetét, hanem kettejük közös múltját is elvitte valahová. Mert ők csaknem testvérek voltak a háborús Londonban és közvetlenül a vész után. A történetben két külön műfaj jelenik meg egyszerre a vásznon. Fut egyrészt a holokauszt fájdalmát leíró (vagyis azt megkísérlő) film, másrészt egy a tehetséges művész keserveit megjelenítő mozi, a két nagy toposz ritkán látható egy történetbe szerkesztve. Lehetett volna A nevek dala e kettőnek az arányos metszetre, ám vélhetően nem fog feliratkozni egyik említett műfaj alapvető munkái közé sem. Mégsem bántuk, hogy megnézhettük, mert különleges az atmoszférája. A történet kezdetén apró lengyel srác érkezik Londonba, hogy Isten áldotta tehetségét kibontakoztassa. A hegedű valósággal megszólal a kezében, bár van (egy kissé nagy) arca is hozzá, pontosan tudja, mire viheti az életben, ha egyszer szabadon használhatja, ami adatott neki. Zsidó családjának tagjai viszont a megszállt Lengyelországban ragadnak, róluk egy fényképe marad mindössze. Meg a halványuló remény, mert a háború után páran hazakeveredtek Treblinkából, ahová Dávid (Dovidl) szüleit és testvéreit elhurcolták. Lesz ugyan egy példás emberséggel megáldott pót-családja, akik nevelik, állják a költségeit és bár nem érintettek, mégis segítik a zsidó identitás felépülésének egymás utáni lépéseiben. Pót-apja például a Bar micvója (a felnőtt férfi lét kezdete) alkalmával kisebb vagyonért ódon hegedűt vesz neki, s másban is annyira jellemes gentlemanként szponzorálja-terelgeti, hogy ámulat nézni. Pedig van saját fia, Martin, ráadásul ő is zenél, zongorázik, igaz középszerűen. Lehetne tehát e helyzetből egyfajta Mozart-Salieri mintájú vetélkedés, ám Martin családja oly mértékben a tisztességre és a polgári normákra épül, hogy a vér szerinti fiú ezt egyszerűen nem lehet irigy: kisebb duzzogások után testvérének fogadja el a másképp szocializálódott kelet-európait. Még akkor is, ha a jövevénynek irritálóan dacos az akcentusa és befogadott létére sokszor még neki áll följebb. A kezdetben nagyon is kényszerű szobatársak között aztán úrfikorukba érve egyfajta Sherlock-Watson szimbiózis alakul ki. E szereposztásban Martin szelíden tűri a (tényleg) idegesítő művészi allűröket, s ha kell, mélyen együtt érző, hiszen az eltűnt családja miatt sebzett másik fiúból időnként vulkánszerűen tör ki a keserűség. Meg persze az el nem temethető fájdalom. Egy ponton túl David aztán már…

Értékelés

Színészi alakítás - 80%
Tartalom - 70%
Dráma - 85%

78%

User Rating: Be the first one !
78

Article Tags: · · · · · · · · ·

Comments are closed.

Filmezzünk!

Filmezzünk!

Nox App Player Download