Az éjféli égbolt (2020) – Kritika

Az éjféli égbolt (2020) – Kritika

643

Az éjféli égbolt (2020) – Kritika

George Clooney – egyben a film főszereplője és rendezője – a jövőbe kalauzol el minket filmjével, amelynek alapját Lily Brooks-Dalton regénye képzi. A posztapokaliptikus történet alapvetően 2049-ben játszódik, amikor már a Föld lakhatatlan. Megkezdték az emberek evakuálását a bolygóról, azonban egy tudós inkább maradna az észak-sarki kutatóbázisán, hogy az űrbe kiküldött asztronautákat figyelmeztesse, ugyanis küldetésük ideje alatt a Föld lakhatatlanná vált és ne térjenek vissza, hiszen ők erről nem értesülhettek.

Az éjféli égbolt (2020) – Kritika

A történet két szálon fut, betekintést nyerünk az utolsó, Földön élő tudósember ottani életébe, kihívásaiba és a múltjába is, amely segít megérteni állapotát, valamint az utolsó aktív küldetését teljesítő űrhajó legénységének életébe, akik próbálnak visszajutni a bolygójukra.

George Clooney filmjét egyértelműen mozivászonra szánta, feltételezhetjük ezt a a látványvilága, a tiszta, csillagos égboltot, vagy éppen a jövőbeli Földet megjelenítő képek sokaságából, azonban a vírushelyzet tett keresztbe az elképzelésnek.

Így csak lakásunkon belül lehetünk szemtanúi a szebbnél-szebb, csendes, de hatalmas, veszélyt, ugyanakkor nyugalmat kínáló űrt bemutató letisztult képsoroknak. A színész-rendezőnek nem az első hasonló témát feldolgozó filmje ez, korábban már szerepelt a képernyőn a Gravitáció-ban, amelyből minden bizonnyal ihletet merített. Hasonlóan látványos képsorokról beszélünk ebben az alkotásban is, azonban Az éjféli égbolt-ban jóval több a cselekmény, míg kevésbé melodrámai és több szálon is fut több szereplővel, története kiszámíthatóbb.

Az éjféli égbolt (2020) – Kritika

Az északi-sarki kutató Dr. Augustine Lofthouse (George Clooney) az evakuációt követően talál egy itthagyott kislányt, akiről muszáj gondoskodni. Így kialakul köztük a szokásos apa-lánya viszony, amelyet már rengetegszer láthattunk képernyőn, azonban ezt a szálat a színészi játék teszi érdekessé leginkább, valamint ebből bontakozik ki egy kevésbé erőteljes melodráma.

Az Æther fedélzetén 5 kutató-űrhajóssal indult felderíteni a K-23 nevű bolygót, visszaútjuk, valamint a legénység életének nehézségeit szemlélteti a történet. A két szál ugyanarról az oldalról közelíti meg a problémákat, ami az egyén válsága, miután szülőföldje az emberiség tevékenysége miatt kivetette magából, ezzel felborítva emberi kapcsolatrendszerét, egzisztenciáját. Ezen két szál találkozásánál érünk a film csúcspontjához, amely nem a legerősebb befejezést kínálja a hasonló erősségű kibontakozás után, viszont a lassú hangvételű történet miatt nem is a befejezés váratlansága, hanem az egyén bomlottságának ártalmai és a Föld állapota, ami ledöbbenti a nézőket.

Egy említésre méltó, az egész filmben többször megjelenő allegorikus játék a nevekkel történik: Az Augustine Lofthouse által megtalált kislányt Írisznek, valamint az egyik űrhajós édesanyját Hortenziának hívják. Ezek a virágokra utaló nevek egyfajta utolsó kapaszkodóként működnek az apokalipszis előtti világhoz, ugyanis a már eltűnt szépséget jelentik. A kimondásuk egyfajta nosztalgiát, bűntudatot ébreszt, amin a karakterek hamar túlteszik magukat, hiszen felelősségük folyamatosan nyomasztja őket, a változtatás képtelenségének pedig tudtában vannak. Ahogy ezen allegória, úgy a film is egy elrettentő példa a cselekvés hiányára, valamint kiválóan vetíti előre a felelőtlenség utáni bűntudatot, ami ellen már nem lehet hová menekülni.

//Kritika: Csuka Gergő//

George Clooney durván beleszállt a magyar kormányba

Az éjféli égbolt (2020) – Kritika George Clooney – egyben a film főszereplője és rendezője – a jövőbe kalauzol el minket filmjével, amelynek alapját Lily Brooks-Dalton regénye képzi. A posztapokaliptikus történet alapvetően 2049-ben játszódik, amikor már a Föld lakhatatlan. Megkezdték az emberek evakuálását a bolygóról, azonban egy tudós inkább maradna az észak-sarki kutatóbázisán, hogy az űrbe kiküldött asztronautákat figyelmeztesse, ugyanis küldetésük ideje alatt a Föld lakhatatlanná vált és ne térjenek vissza, hiszen ők erről nem értesülhettek. A történet két szálon fut, betekintést nyerünk az utolsó, Földön élő tudósember ottani életébe, kihívásaiba és a múltjába is, amely segít megérteni állapotát, valamint az utolsó aktív küldetését teljesítő űrhajó legénységének életébe, akik próbálnak visszajutni a bolygójukra. George Clooney filmjét egyértelműen mozivászonra szánta, feltételezhetjük ezt a a látványvilága, a tiszta, csillagos égboltot, vagy éppen a jövőbeli Földet megjelenítő képek sokaságából, azonban a vírushelyzet tett keresztbe az elképzelésnek. Így csak lakásunkon belül lehetünk szemtanúi a szebbnél-szebb, csendes, de hatalmas, veszélyt, ugyanakkor nyugalmat kínáló űrt bemutató letisztult képsoroknak. A színész-rendezőnek nem az első hasonló témát feldolgozó filmje ez, korábban már szerepelt a képernyőn a Gravitáció-ban, amelyből minden bizonnyal ihletet merített. Hasonlóan látványos képsorokról beszélünk ebben az alkotásban is, azonban Az éjféli égbolt-ban jóval több a cselekmény, míg kevésbé melodrámai és több szálon is fut több szereplővel, története kiszámíthatóbb. Az északi-sarki kutató Dr. Augustine Lofthouse (George Clooney) az evakuációt követően talál egy itthagyott kislányt, akiről muszáj gondoskodni. Így kialakul köztük a szokásos apa-lánya viszony, amelyet már rengetegszer láthattunk képernyőn, azonban ezt a szálat a színészi játék teszi érdekessé leginkább, valamint ebből bontakozik ki egy kevésbé erőteljes melodráma. Az Æther fedélzetén 5 kutató-űrhajóssal indult felderíteni a K-23 nevű bolygót, visszaútjuk, valamint a legénység életének nehézségeit szemlélteti a történet. A két szál ugyanarról az oldalról közelíti meg a problémákat, ami az egyén válsága, miután szülőföldje az emberiség tevékenysége miatt kivetette magából, ezzel felborítva emberi kapcsolatrendszerét, egzisztenciáját. Ezen két szál találkozásánál érünk a film csúcspontjához, amely nem a legerősebb befejezést kínálja a hasonló erősségű kibontakozás után, viszont a lassú hangvételű történet miatt nem is a befejezés váratlansága, hanem az egyén bomlottságának ártalmai és a Föld állapota, ami ledöbbenti a nézőket. Egy említésre méltó, az egész filmben többször megjelenő allegorikus játék a nevekkel történik: Az Augustine Lofthouse által megtalált kislányt Írisznek, valamint az egyik űrhajós édesanyját Hortenziának hívják. Ezek a virágokra utaló nevek egyfajta utolsó kapaszkodóként működnek az apokalipszis előtti világhoz, ugyanis a már eltűnt szépséget jelentik. A kimondásuk egyfajta nosztalgiát, bűntudatot ébreszt, amin a karakterek hamar túlteszik magukat, hiszen felelősségük folyamatosan nyomasztja őket, a változtatás képtelenségének pedig tudtában vannak. Ahogy ezen allegória, úgy a film is egy elrettentő példa a cselekvés hiányára, valamint kiválóan vetíti előre a felelőtlenség utáni bűntudatot, ami ellen már nem lehet hová menekülni. //Kritika: Csuka Gergő// https://www.filmezzunk.hu/2020/11/25/george-clooney-durvan-beleszallt-a-magyar-kormanyba/

Értékelés

Színészi alakítás - 70%
Látványvilág - 85%
Karakterek - 45%
Történet - 50%
Rendezés - 50%
IMDB - 56%
RottenTomatoes - 53%

58%

User Rating: Be the first one !
58

Article Tags: · · ·

Comments are closed.

Filmezzünk!

Filmezzünk!

Nox App Player Download