A szobalány (2016) – Kritika

Az Oldboy után a legtarantinósabb rendezőnek ismét sikerült nagyot alkotnia, a 2016-os A szobalány közel 5 éves távlatból nem véletlen vált kultfilmmé. A dél-koreai új hullám egyik legismertebb rendezője, Park Chan-wook pályafutását a szimbolizmus és a mindenféleség jellemzi leginkább, ugyanis a politikai thrilleren át, vámpírfilmen keresztül a drámáig rengeteg műfajjal próbálkozott művészfilmesként. Ismertté válását a bosszútrilógiájának köszönheti, amelynek középső műremeke – az Oldboy – mai napig a Távol-Kelet egyik legjobb filmjeként van számontartva. Ezen filmjével olyan magasra rakta a lécet, hogy több, mint egy évtized alatt sem sikerül azt megközelítenie, azonban A szobalánnyal hasonló magasságokba volt képes emelkedni.

A film a japán megszállás alatti Koreában játszódik a 20-as évek környékén, alapját azonban Sarah Waters Fingersmith című regénye adja, amelynek cselekménye a viktoriánus kori Angliában játszódik. Sook-Hee-t, a szobalányt munkába küldik egy japán örököst, Hideko hercegnőt szolgálni, azonban a látszat ellenére ő csak a vagyonát szeretné megszerezni magának és főnökének. Hideko és szobalánya között azonban különleges viszony alakul ki, amely alapjaiban bolygatja meg mindkettejük saját forgatókönyvét. Az egyszerűnek tűnő történet azonban csak a felszín, a cselekmény a filmtörténet egyik legnagyobb fordulatát tartogatja egy kiváló szerelmi dráma színfala mögött, a valaha képernyőre vitt egyik legesztétikusabban ábrázolt erotikájával.

Park Chan-wook filmje a bizalom és a sebezhetőség kérdéskörét járja körbe sajátos stílussal fűszerezve azt.

Ahogyan a rendező az Oldboy végjátékában is hangsúlyozza, hogy a cselekedet a kontextus függvényében válik bűnné, itt a főszerepet a sebezhetőség kapja. A szobalány kiváló tanmeséje annak, hogy helyzettől függően az, ami védtelenségünknek látszik, akár fegyverünkké is válhat. Továbbá a bizalom fogalma, amely tematizálja a filmet: a történet egyszerre képes szemléltetni a teljes kiszolgáltatottságon alapuló, valamint a legerősebb kötődést, ettől is válik zseniálissá.

A szobalány – ahogy sok más koreai film – foglalkozik az őrültség kérdéskörével is, amely az ottani, keleties világ nyugatias légköre ellenére valami tőlünk idegen és nehezen megérthető fogalom. Vannak olyan viselkedési formák, amelyektől a kulturális örökségük megtanította az embereket elhatárolódni. A temperamentum és a szociális kapcsolatok erőssége, gyengesége, jelentősége adott esetben érzelmi kötődéssel egybefonódva olyan elegyet alkothat, ami az „elfogadott” cselekvés keretein kívüli tettekre sugall. Egy nyilvános helyen kiabálni átlagos, ugyanis az előbb említett elegy késztetheti rá az embereket, viszont annak őszinte megnyilvánulása tébolyultságot sugall. Ilyenkor az ember valami olyan fontos dolog elvesztésének határán van, hogy megéri kifejeznie érzelmi telítettségét a köz által tanúsított ellenszenv ellenére – ezt képes a dél- koreai filmművészet ezzel a filmmel is kiválóan feldolgozni.

A szobalány színvonalát emeli az iróniának az a foka, amit Park Chan-wook koherensen képes alkalmazni az elsőtől az utolsó percig, viszont ezen játék elsősorban nem kizárólag a dialógusok, hanem a film szövetének, formájának szintjén található.

A legtendenciózusabb ironizálás így a vágópultnál keresendő, csak érezni kell a nézővel való folyamatos játszadozás mögötti könnyedséget, amely képes a cselekményhez kapcsolódni kívánó gondolatainkat újra és újra szétzilálni. A film két hatalmas fordulatát nézve egyszer a néző által addig felépített képet alapjaiban rengeti meg annak kontextusba helyezésével, másszor pedig egy eddig nem ismert nézőpontból levetített történet kerül újraértelmezésre. Mindez elméleti szinten zseniális és gyakorlati szinten nem kevésbé. Mindemellett erős szimbolikával ellátott alkotásról beszélhetünk, ugyanis a mesterien komponált képen megjelenített díszlet az ott élő emberről árulkodik és ez a fajta összeköttetés bizonyos ruhadaraboknál (kesztyű) is felfedezhető.

Park Chan-wook filmje rendkívül összetett, a tartalom, a látvány és a kiváló forgatókönyv egy díjnyertes elegyét képzi, amelyet a színészi játék mellett gondosan felépített, majd egy csapással lerombolt képzetei koronáznak. Mindezt bizonyítja, hogy saját rendszerén belül fordulatai ellenére sem kerül ellentmondásba, nem hagyja a nézőt unatkozni, miközben a feszültséget képes fenntartani egy kellemes hőfokon, amely a kifinomultan kimért erotikával szervesül.

//Csuka Gergő kritikája//

A valaha volt 20 legjobb thriller film az IMDB szerint