Top Gun: Maverick (2022) – Spoilermentes kritika

Top Gun: Maverick (2022) – Spoilermentes kritika

374

Top Gun: Maverick (2022) – Spoilermentes kritika

A 80-as évek egyik ikonikus amerikai blockbusterének, a Top Gunnak már a film sikerét követően nem sokkal terveztek folytatást készíteni, viszont ez olykor az alkotók, olykor a színészek miatt nem valósulhatott meg. Egy más korszakban, amely hasonlóan a posztmodern közönségfilm melegágya, 36 évet követően premierre került a második rész, viszont megkérdőjelezhető, hogy az azóta felnőtt rajongótábor ott fog-e ülni a mozitermek első soraiban és még nagyobb kérdés, hogy mennyire képes a koncepció megszólítani az új generációkat.

Top Gun: Maverick (2022) – Spoilermentes kritika

A történet egyszerűségéből is kifolyólag igazodik a kortárs blockbusterek sorába: Pete Mitchell (Tom Cruise) százados éli a saját rendszere szerint önazonos életét, mígnem kiderül, hogy be akarják zárni a Top Gun programot, mert eljárt felette az idő. Maverick százados akcióba lendül és minimálisan konzerválja a program fennmaradását, azonban egyszer csak parancs érkezik számára a legfelsőbb körökből – Icemantől (Val Kilmer) – miszerint egy majdhogynem lehetetlen küldetésre kell szűkös időn belül kiképeznie egy osztagot. A valós bonyodalmat a helyzettel való megbirkózáson, tanári feladatainak ellátásán túl a csapatának egyik tagja, Rooster (Miles Teller) okozza, ugyanis az ifjú pilóta Maverick elhunyt társának, Goose-nak a fia – kettejük kapcsolata pedig a két film cselekménye közt történtek miatt kifejezetten konfliktusos.

Nem érdemes köntörfalazni: a Maverick egy rendkívül akciógazdag blockbuster, ami elődjét lekövetve egy élményfilm próbál lenni különös, olykor monumentális eszközökkel fenntartott atmoszférára építkezve.

Ahogyan az első rész velejárói voltak az olykor fölösleges történetszálak, bugyuta párbeszédek, a kelletlen heroizálásnak öncélúan alávetett, kidolgozatlan karakterek és a dominanciaharc, ezek a folytatásának is jellemzői. A miértre talán a válasz a nézőközönség minél nagyobb spektrumának érzelmi behálózása, hogy a hős karaktere mindig pozitívan jöjjön ki a kétséges helyzetből. Emiatt az első részben és a második első felében is nagyrészt a repülős jelenetek kidolgozottságuk, megvalósításuk ellenére tét nélkülinek, súlytalannak hatnak.

Top Gun: Maverick (2022) – Spoilermentes kritika

A technikai oldalról – ahogyan a 80-as években képernyőket hódító Top Gun, úgy napjaink Maverickje is – elképesztő, igazi mozivászonra termett alkotás, azonban van egy jókora különbség az utóbbi esetében. Az előbb felhozott romantikus heroizálás okán kirajzolódó súlytalanság ezúttal szertefoszlik Joseph Kosinski rendezőnek és gárdájának köszönhetően, ugyanis Maverick karaktere sebezhetővé válik és mindvégig az is marad: a technikai maximalizmus és a főhős kételyei élvezhetővé varázsolják az alapkoncepciót, működőképes lesz a sovány karakterdinamikák által képernyőre vitt, erős érzelmi instabilitáson alapuló főhős és a veszélyes szenvedélyének kettőssége.

Egy időhúzásként funkcionáló, gyenge karakterépítési kísérlet szerepében kényszeredetten a képernyőn lifegő szerelmi szál az, amivel nem tudunk igazán mit kezdeni, viszont ezt leszámítva egy társát elvesztett pilóta, egy kudarcos tanár és az utolsó köreit repülő százados drámája összpontosul a képernyőn.

Ezen szorongás kerül egy fülkébe és kényszerül versenyt repülni önmagával: erre a helyzetre pedig nehezedik a színészeket – tényleges repülés közben – érintő, nyomáskülönbség általi, már-már pszichothriller-elemek hatását kiváltó, kényszeredett, nehézkes levegővétel – mi pedig nézőként rettegünk egyetlen véletlen kormányfélrerántástól, ami bármikor bekövetkezhet.

Top Gun: Maverick (2022) – Spoilermentes kritika

Fontos kérdés továbbá a háború kérdésköréhez való viszony, mivel az alapfilmnek erőteljes háborús propaganda mellékíze volt. Szerencsére a második rész ezt a tendenciát kevésbé követi, ugyanis a tisztek Maverickkel való bánásmódja, a küldetés lehetetlensége egy felszínes kritikának mondható.

Kétség kívül rendkívül intenzívre sikeredett a Top Gun folytatása és kijelenthető, hogy elődjét, ha nézőszámban nem is, de minőségben lekörözte. Feltételezhető, hogy az első rész rajongótábora már nem lesz ott az első sorokban, viszont a Maverick képes lehet megmozgatni az újabb generációk azon rétegeit, akik roppantul ki vannak éhezve egy kiadós moziélményre: az impozáns képi minőség és a kidolgozott akciók figyelemfelkeltőek lehetnek. Megtekintése a lehető legnagyobb képernyőn – lehetőleg IMAX teremben – ajánlott: így lehetünk részesei egy régóta várt, igazi posztklasszikus akcióélménynek.

//Kritika: Csuka Gergő//

A cannes-i fesztiválon ötperces álló ovációval ünnepelték Tom Cruise új szuperprodukcióját, a Top Gun: Mavericket

Top Gun: Maverick (2022) – Spoilermentes kritika A 80-as évek egyik ikonikus amerikai blockbusterének, a Top Gunnak már a film sikerét követően nem sokkal terveztek folytatást készíteni, viszont ez olykor az alkotók, olykor a színészek miatt nem valósulhatott meg. Egy más korszakban, amely hasonlóan a posztmodern közönségfilm melegágya, 36 évet követően premierre került a második rész, viszont megkérdőjelezhető, hogy az azóta felnőtt rajongótábor ott fog-e ülni a mozitermek első soraiban és még nagyobb kérdés, hogy mennyire képes a koncepció megszólítani az új generációkat. A történet egyszerűségéből is kifolyólag igazodik a kortárs blockbusterek sorába: Pete Mitchell (Tom Cruise) százados éli a saját rendszere szerint önazonos életét, mígnem kiderül, hogy be akarják zárni a Top Gun programot, mert eljárt felette az idő. Maverick százados akcióba lendül és minimálisan konzerválja a program fennmaradását, azonban egyszer csak parancs érkezik számára a legfelsőbb körökből – Icemantől (Val Kilmer) – miszerint egy majdhogynem lehetetlen küldetésre kell szűkös időn belül kiképeznie egy osztagot. A valós bonyodalmat a helyzettel való megbirkózáson, tanári feladatainak ellátásán túl a csapatának egyik tagja, Rooster (Miles Teller) okozza, ugyanis az ifjú pilóta Maverick elhunyt társának, Goose-nak a fia – kettejük kapcsolata pedig a két film cselekménye közt történtek miatt kifejezetten konfliktusos. Nem érdemes köntörfalazni: a Maverick egy rendkívül akciógazdag blockbuster, ami elődjét lekövetve egy élményfilm próbál lenni különös, olykor monumentális eszközökkel fenntartott atmoszférára építkezve. Ahogyan az első rész velejárói voltak az olykor fölösleges történetszálak, bugyuta párbeszédek, a kelletlen heroizálásnak öncélúan alávetett, kidolgozatlan karakterek és a dominanciaharc, ezek a folytatásának is jellemzői. A miértre talán a válasz a nézőközönség minél nagyobb spektrumának érzelmi behálózása, hogy a hős karaktere mindig pozitívan jöjjön ki a kétséges helyzetből. Emiatt az első részben és a második első felében is nagyrészt a repülős jelenetek kidolgozottságuk, megvalósításuk ellenére tét nélkülinek, súlytalannak hatnak. A technikai oldalról – ahogyan a 80-as években képernyőket hódító Top Gun, úgy napjaink Maverickje is – elképesztő, igazi mozivászonra termett alkotás, azonban van egy jókora különbség az utóbbi esetében. Az előbb felhozott romantikus heroizálás okán kirajzolódó súlytalanság ezúttal szertefoszlik Joseph Kosinski rendezőnek és gárdájának köszönhetően, ugyanis Maverick karaktere sebezhetővé válik és mindvégig az is marad: a technikai maximalizmus és a főhős kételyei élvezhetővé varázsolják az alapkoncepciót, működőképes lesz a sovány karakterdinamikák által képernyőre vitt, erős érzelmi instabilitáson alapuló főhős és a veszélyes szenvedélyének kettőssége. Egy időhúzásként funkcionáló, gyenge karakterépítési kísérlet szerepében kényszeredetten a képernyőn lifegő szerelmi szál az, amivel nem tudunk igazán mit kezdeni, viszont ezt leszámítva egy társát elvesztett pilóta, egy kudarcos tanár és az utolsó köreit repülő százados drámája összpontosul a képernyőn. Ezen szorongás kerül egy fülkébe és kényszerül versenyt repülni önmagával: erre a helyzetre pedig nehezedik a színészeket – tényleges repülés közben – érintő, nyomáskülönbség általi, már-már pszichothriller-elemek hatását kiváltó, kényszeredett, nehézkes levegővétel – mi pedig nézőként rettegünk egyetlen véletlen kormányfélrerántástól, ami bármikor bekövetkezhet. Fontos kérdés továbbá a háború kérdésköréhez való viszony, mivel az alapfilmnek erőteljes háborús propaganda mellékíze volt. Szerencsére a második rész ezt a tendenciát kevésbé követi, ugyanis a tisztek Maverickkel való bánásmódja, a küldetés lehetetlensége egy felszínes kritikának mondható. Kétség kívül…

Értékelés

Színészi alakítás - 60%
Karakterek - 55%
Cselekmény - 65%
IMDB - 80%
RottenTomatoes - 97%
Mafab.hu - 84%

74%

User Rating: Be the first one !
74

Article Tags: · · · · · · · · · ·

Filmezzünk!

Filmezzünk!

Nox App Player Download