Jurassic World: Világuralom (2022) – Kritika

Jurassic World: Világuralom (2022) – Kritika

321

Jurassic World: Világuralom (2022) – Kritika

A Jurassic World trilógia zárórészeként a Világuralom elnevezésű utolsó rész mozikba került és számos ok miatt lehetünk boldogok, hogy lezárult a franchise. A rendezői székbe ismét Colin Trevorrow került, így a változást látva egy kis reménysugár csillanhat fel a pénzügyileg abszolút, de tartalmilag kevésbé sikeres második részt követően. Biztos, ami biztos: kihagyott ziccer lett volna, ha az újrafeldolgozások alatt nem találkozunk párral az eredeti film szereplői közül – ezen nosztalgiabombának pedig ez a rész kíván otthont adni. Vajon érdemes volt reménykedni és méltó befejezést kap a közönségkedvenc, blockbuster széria?

BRÉKING: Befutott a Jurassic World: Világuralom első előzetese, ráadásul rögtön magyar nyelven!

Kiindulópontnak azt a feltételezést kapjuk, hogy a dínók – ahogyan a többi jelenleg élő állatfaj – köztünk élnek és olykor találkozhatunk velük, mintha csak egy szarvassal futnánk össze az erdőben. Persze ezt az állítást senki nem gondolhatta komolyan, hiszen dinókért megyünk a mozikba és alig telik el perc, hogy ne találkozzunk eggyel a képernyőn. Egy két szálon futó történetről beszélhetünk, ahol egyrészt Ellie Sattler (Laura Dern) és Alan Grant (Sam Neill) egy óriássáska-invázió miatt lépnek a tettek mezejére, másrészt Owen Grady (Chris Pratt) és Claire Dearing (Bryce Dallas Howard) Kék elrablása és Maisie bajba keveredése miatt kényszerül aktivizálódni.

A cselekmény természetesen a megszokott felállás sablonisztikus másolata, így a bugyutaság hasonló mértékére kell számítanunk, mint az előző filmekben: valamiféle, a szereplőknek érzelmi involváltságot kölcsönző egyszerű küldetés gördül le Trevorrowék asztaláról, aminek során dínókat és embereket kell megmenteni, valamint dínókkal és emberekkel kell megküzdeni. Mindezt egy kis álságos őslénymentő-akció keretei közt előadva kapjuk meg, amely nyögvenyelős próbálkozás a kihalt fajok iránti keserédes nosztalgiázás és a felelősségteljes földi lét igényes megfilmesítésére.

Jurassic World: Világuralom (2022) – Kritika

A film emberiségről állított diagnózisa az eredeti trilógia első részében még jelentett valamit, az újabb szériában csak ide oda tologatják a díszlet mögé, nehogy véletlenül kilátsszon, ami mélységet képes kölcsönözni. Persze nem is várjuk el, hogy egy színtiszta közönségfilmnek társadalomkritikai jellege legyen a középpontjában, csupán a készítők átvehettek volna pár pozitív elemet az eredeti műből – talán akkor még lennének elvárásaink.

Mindezek okán a karakterek, mint a terepasztalon tologatott, kopott kis bábuk: még a visszahozott Ellie Sattler és Alan Grant sem képes nézhetővé varázsolni a filmet – ne felejtsük, hogy a hús-vér figurák jellegtelensége nem munkálatok előtti állapotot tükröz, hanem az alkotók életlen eszközeinek végeredményét.

Owen és Claire szála sem képes a nézők izgalmának kiváltására, hiszen mind tudjuk, hogy az életveszélyesnek tűnő menekülésnek csak egy vége van és az az Owen kézfeltartásos szelídítését követő happy end. Annak ellenére, hogy a szerepek mentén történő azonosulás miatt végig az említetteket követhetjük, igazából közel sem ők a cselekmény szervezőereje.

Jurassic World: Világuralom (2022) – Kritika

Olyannyira akcióközpontúra sikeredett a film, hogy az alapvetően kétbites karakterek csak úgy potyognak le a vászonról, amikor éppen nincs rájuk szükség: szinte belátni a színfalak mögé, farkasszemet tudunk nézni a forgatókönyvírókkal, akik fél szemmel az 1993-as kultfilmre sandítva próbálnak valami olcsó replikát készíteni. Amikor két csúcsragadozó dínó készül összecsapni és egy főszereplő kimondja, hogy ez nem a mi harcunk – az az egyetlen őszinte pillanata a filmnek,

hiszen valóban teljesen érdektelen a jelenet és már megszámlálhatatlan hasonló viadalt láttunk a feleslegesen közel két és fél órásra nyújtott zárórész alatt.

A Világuralom kapcsán van egy bizonyos szabályszerűség, amelyet lefixálhatunk: akiknek tetszett az előző két rész, azok ezt is élvezni fogják, viszont akik elkeseredetten szemlélték, ahogyan Owen feltartott kézzel majdhogynem a természeti erőket is megszelídíti, ahogyan az alkotók dínós jelenetekkel próbálták elfedni a kreativitás és teljesítmény hiányát és ahogyan már csupán a névleges hasonlósággal rombolták az 1993-as kultklasszikus megítélését, azoknak ez a próbálkozás tovább mélyíti a sebeit.

Jurassic World: Világuralom (2022) – Kritika

Talán a legnagyobb hibának az nevezhető, hogy egy sablonmozit csináltak az alkotók, ami egyébként vászonra is kerülhetne bármilyen más állattal, bármilyen más környezetben, de akkor sem lenne képes működni. A legjobb, amit tehetünk, hogy – akárcsak a Mátrix-franchisenál – tudomást sem veszünk az új film(ek) létezéséről, inkább a Jurassic Parkot nézzük újra századjára és nem támogatjuk az eredeti koncepción való tiszteletlen élősködést.

//Kritika: Csuka Gergő//

Birmingham bandája (Peaky Blinders) – Kritika

Jurassic World: Világuralom (2022) – Kritika A Jurassic World trilógia zárórészeként a Világuralom elnevezésű utolsó rész mozikba került és számos ok miatt lehetünk boldogok, hogy lezárult a franchise. A rendezői székbe ismét Colin Trevorrow került, így a változást látva egy kis reménysugár csillanhat fel a pénzügyileg abszolút, de tartalmilag kevésbé sikeres második részt követően. Biztos, ami biztos: kihagyott ziccer lett volna, ha az újrafeldolgozások alatt nem találkozunk párral az eredeti film szereplői közül – ezen nosztalgiabombának pedig ez a rész kíván otthont adni. Vajon érdemes volt reménykedni és méltó befejezést kap a közönségkedvenc, blockbuster széria? Kiindulópontnak azt a feltételezést kapjuk, hogy a dínók – ahogyan a többi jelenleg élő állatfaj – köztünk élnek és olykor találkozhatunk velük, mintha csak egy szarvassal futnánk össze az erdőben. Persze ezt az állítást senki nem gondolhatta komolyan, hiszen dinókért megyünk a mozikba és alig telik el perc, hogy ne találkozzunk eggyel a képernyőn. Egy két szálon futó történetről beszélhetünk, ahol egyrészt Ellie Sattler (Laura Dern) és Alan Grant (Sam Neill) egy óriássáska-invázió miatt lépnek a tettek mezejére, másrészt Owen Grady (Chris Pratt) és Claire Dearing (Bryce Dallas Howard) Kék elrablása és Maisie bajba keveredése miatt kényszerül aktivizálódni. A cselekmény természetesen a megszokott felállás sablonisztikus másolata, így a bugyutaság hasonló mértékére kell számítanunk, mint az előző filmekben: valamiféle, a szereplőknek érzelmi involváltságot kölcsönző egyszerű küldetés gördül le Trevorrowék asztaláról, aminek során dínókat és embereket kell megmenteni, valamint dínókkal és emberekkel kell megküzdeni. Mindezt egy kis álságos őslénymentő-akció keretei közt előadva kapjuk meg, amely nyögvenyelős próbálkozás a kihalt fajok iránti keserédes nosztalgiázás és a felelősségteljes földi lét igényes megfilmesítésére. A film emberiségről állított diagnózisa az eredeti trilógia első részében még jelentett valamit, az újabb szériában csak ide oda tologatják a díszlet mögé, nehogy véletlenül kilátsszon, ami mélységet képes kölcsönözni. Persze nem is várjuk el, hogy egy színtiszta közönségfilmnek társadalomkritikai jellege legyen a középpontjában, csupán a készítők átvehettek volna pár pozitív elemet az eredeti műből – talán akkor még lennének elvárásaink. Mindezek okán a karakterek, mint a terepasztalon tologatott, kopott kis bábuk: még a visszahozott Ellie Sattler és Alan Grant sem képes nézhetővé varázsolni a filmet – ne felejtsük, hogy a hús-vér figurák jellegtelensége nem munkálatok előtti állapotot tükröz, hanem az alkotók életlen eszközeinek végeredményét. Owen és Claire szála sem képes a nézők izgalmának kiváltására, hiszen mind tudjuk, hogy az életveszélyesnek tűnő menekülésnek csak egy vége van és az az Owen kézfeltartásos szelídítését követő happy end. Annak ellenére, hogy a szerepek mentén történő azonosulás miatt végig az említetteket követhetjük, igazából közel sem ők a cselekmény szervezőereje. Olyannyira akcióközpontúra sikeredett a film, hogy az alapvetően kétbites karakterek csak úgy potyognak le a vászonról, amikor éppen nincs rájuk szükség: szinte belátni a színfalak mögé, farkasszemet tudunk nézni a forgatókönyvírókkal, akik fél szemmel az 1993-as kultfilmre sandítva próbálnak valami olcsó replikát készíteni. Amikor két csúcsragadozó dínó készül összecsapni és egy főszereplő kimondja, hogy ez nem a mi harcunk – az az egyetlen őszinte pillanata a filmnek, hiszen valóban teljesen érdektelen a jelenet és már megszámlálhatatlan hasonló viadalt láttunk a feleslegesen…

Értékelés

Színészi alakítás - 45%
Karakterek - 35%
Cselekmény - 30%
Rendezés - 30%
IMDB - 38%
RottenTomatoes - 33%
Mafab.hu - 67%

40%

User Rating: Be the first one !
40

Article Tags: ·

Filmezzünk!

Filmezzünk!

Nox App Player Download