Azt mondta (2022) - Kritika

Azt mondta (2022) – Kritika

223

Azt mondta (2022) – Kritika

A The New York Times és a New Yorker hasábjai által 2017-ben Harvey Weinstein szexuális zaklatásairól és az általa elkövetett nemierőszak-sorozatról kerültek információk a széleskörű nyilvánosság elé, amely médiaesemény elindította a Me Too-mozgalmat. A producert azóta elítélték és 23 éves börtönbüntetését tölti jelenleg, viszont még tárgyalások elé kell néznie. Maria Schrader filmjének forgatókönyve az esetből készült bestsellerrel párhuzamosan íródott, az adaptáció pedig egy olyan feldobott labda, amelyet a feminista filmesek szinte kényszerültek lecsapni az eset fontossága és hírneve miatt. A film megjelenési ideje veti fel a kérdést, hogy mit is szándékozik pontosan elérni, ugyanis a Me Too-mozgalom eseményhorizontján túl, Weinstein elítélését követően, a Johnny Depp ügy után, de a végső tárgyalásokat megelőzően kerül moziba. A legnagyobb személyes félelmemet maga a tematika okozta, ugyanis számtalan példa van a feminista propaganda kortárs filmes megjelenésére: rendkívül méltatlan lenne egy ilyen szimbolikus ügyet a nemek közti harc szítására használni és feláldozni a kultúrharc oltárán. Na meg várható-e az Oscar-jelölés ettől a Spotlight flasbackeket okozó oknyomzós drámától?

Magyar szinkronos előzetest kapott a történet, amely megrázta egész Hollywoodot - Azt mondta

Megan Twohey (Carey Mulligan) és Jodi Kantor (Zoe Kazan) a történet főszereplői, akik a New York Times újságíróiként érdemelték ki a Pulitzer-díjat. A cselekmény kettejük és a számos áldozat viszontagságain keresztül kívánja szemléltetni a Weinstein ügy drámáját, feltárva a rendszerszintű problémákat, amelyek a botrányos esetek ilyen szintű eltusolását is eredményezték. Nagyrészt a szerkesztőségben játszódik a történet, valamint az oknyomozás kapja a legnagyobb hangsúlyt, így általában a főszereplők a jogi és társadalmi problémák okozta gátakba ütköznek és ezeket igyekeznek etikusan megkerülni, majd az erkölcsi fölénnyel oldalukon célba érni.

Habár magával Harvey Weinsteinnel közelről nem is ismerkedhetünk meg – kizárólag a tettein keresztül – a The New York Times szerkesztőségével viszont annál inkább: a történet nagy része a üvegépületen belül játszódik, leszámítva az áldozatok felkutatását és így is dinamikus képes maradni.

Két különböző jelenetet összekötő, meghatározó elem a feszült telefonbeszélgetés, amely mellett a vizuális nyomatékosítást a két főszereplő arcáról olvashatjuk le nézőként. Carey Mulligan és Zoe Kazan korrekt alakítása is elengedhetetlen a filmhez, habár inkább a köréjük teremtett feszültség képes szinte végig fenntartani a figyelmet. A legnagyobb pozitívum magában a megközelítésben fedezhető fel, ugyanis a konkrét erőszakjelenetek kihagyásával a hatásvadászat elkerülhető lenne, hiszen így csak az érzelmes reakciókra alapozhat a néző. Továbbá megnyerő, hogy nem az erkölcsi ítélet zsákutcájában ragadva kívánja ismételgetni a film, hogy az erőszak rossz: együttérzést teremtve, a valóságban megtörtént tragédiasorozatra alapozva, őszinte érzelmek megjelenítésével kíván hatni a nézőre.

Azt mondta (2022) - Kritika

Viszont akadnak negatívumok is bőven: a feszültség ellenére is képes egy idő után ismétlődővé válni az oknyomozás és eredmény hiányában nem a kétségbeesés újabb szintjét éri el Maria Schrader, hanem a monotonitást. A rettenetesen hatásvadász elemektől sem kímél meg minket a történet: Carey Mulligan képes artikulálatlan üvöltésével a néző traumatizálására is, ha áldozati krediteket kell begyűjteni, de szerencsére ehhez hasonló csak párszor fordul elő. A kifulladni készülő feszültséghullám új szintre emelésére horror elemek is megjelennek, habár semmi szükség az amúgy is démoni karakter további démonizálására. A koncepció súlyos hibája, hogy csak az egyik hírlap újságíróinak tevékenységét mutatja be és kizárólag pár jelentés erejéig említik Ronan Farrowt a New Yorker oknyomozóját, akivel hárman együttesen kapták meg a Pulitzer-díjat.

Talán egy olyan kulturális renomét akartak létrehozni az alkotók, amely tovább erősíti a meggyőződést, hogy a nőkkel való embertelen bánásmód igenis következményt érdemel.

A műfajból adódóan az Azt mondta ennél nem is kíván egyetemesebb lenni és becsatornázni konkrét példázatait a joghézagokról és az olykor társadalmi konszenzust élvező igazságtalanságokról, amelyek súlyosabb problémái a posztmodern, kevésbé polgári, eltömegesedő embernek. Cserébe propagandafilm sem lett, viszont feltételezhető, hogy a témájából adódóan Oscar-jelölésig jut a film, sőt elképzelhető, hogy valamelyik főszereplőjét mellékszereplő kategóriában kívánják majd aranyszoborhoz juttatni az Akadémiánál.

Azt mondta (2022) - Kritika

Összességében azért jó példa Maria Schrader filmje, mert egy olyan tendenciát rajzol elénk, hogy egy kultúrharcra könnyen használható témát feldolgozva és nem propagandaanyaggá alakítva széles közönséghez juthat el az a mondanivaló, amely a történet lényegét képzi. Lehet úgy is feminista filmet csinálni, hogy – apró kivétellel – nem a kollektív bűnösség elve szivárog a jelenetekből, hanem egy egyetemes emberi tulajdonság: az igazságosságra törekvés belső igénye.

//Csuka Gergő kritikája//

Egy friss vallomás szerint Harvey Weinstein szándékosan szúrt ki annak idején Robin Williamsszel

Azt mondta (2022) - Kritika A The New York Times és a New Yorker hasábjai által 2017-ben Harvey Weinstein szexuális zaklatásairól és az általa elkövetett nemierőszak-sorozatról kerültek információk a széleskörű nyilvánosság elé, amely médiaesemény elindította a Me Too-mozgalmat. A producert azóta elítélték és 23 éves börtönbüntetését tölti jelenleg, viszont még tárgyalások elé kell néznie. Maria Schrader filmjének forgatókönyve az esetből készült bestsellerrel párhuzamosan íródott, az adaptáció pedig egy olyan feldobott labda, amelyet a feminista filmesek szinte kényszerültek lecsapni az eset fontossága és hírneve miatt. A film megjelenési ideje veti fel a kérdést, hogy mit is szándékozik pontosan elérni, ugyanis a Me Too-mozgalom eseményhorizontján túl, Weinstein elítélését követően, a Johnny Depp ügy után, de a végső tárgyalásokat megelőzően kerül moziba. A legnagyobb személyes félelmemet maga a tematika okozta, ugyanis számtalan példa van a feminista propaganda kortárs filmes megjelenésére: rendkívül méltatlan lenne egy ilyen szimbolikus ügyet a nemek közti harc szítására használni és feláldozni a kultúrharc oltárán. Na meg várható-e az Oscar-jelölés ettől a Spotlight flasbackeket okozó oknyomzós drámától? Megan Twohey (Carey Mulligan) és Jodi Kantor (Zoe Kazan) a történet főszereplői, akik a New York Times újságíróiként érdemelték ki a Pulitzer-díjat. A cselekmény kettejük és a számos áldozat viszontagságain keresztül kívánja szemléltetni a Weinstein ügy drámáját, feltárva a rendszerszintű problémákat, amelyek a botrányos esetek ilyen szintű eltusolását is eredményezték. Nagyrészt a szerkesztőségben játszódik a történet, valamint az oknyomozás kapja a legnagyobb hangsúlyt, így általában a főszereplők a jogi és társadalmi problémák okozta gátakba ütköznek és ezeket igyekeznek etikusan megkerülni, majd az erkölcsi fölénnyel oldalukon célba érni. Habár magával Harvey Weinsteinnel közelről nem is ismerkedhetünk meg – kizárólag a tettein keresztül – a The New York Times szerkesztőségével viszont annál inkább: a történet nagy része a üvegépületen belül játszódik, leszámítva az áldozatok felkutatását és így is dinamikus képes maradni. Két különböző jelenetet összekötő, meghatározó elem a feszült telefonbeszélgetés, amely mellett a vizuális nyomatékosítást a két főszereplő arcáról olvashatjuk le nézőként. Carey Mulligan és Zoe Kazan korrekt alakítása is elengedhetetlen a filmhez, habár inkább a köréjük teremtett feszültség képes szinte végig fenntartani a figyelmet. A legnagyobb pozitívum magában a megközelítésben fedezhető fel, ugyanis a konkrét erőszakjelenetek kihagyásával a hatásvadászat elkerülhető lenne, hiszen így csak az érzelmes reakciókra alapozhat a néző. Továbbá megnyerő, hogy nem az erkölcsi ítélet zsákutcájában ragadva kívánja ismételgetni a film, hogy az erőszak rossz: együttérzést teremtve, a valóságban megtörtént tragédiasorozatra alapozva, őszinte érzelmek megjelenítésével kíván hatni a nézőre. Viszont akadnak negatívumok is bőven: a feszültség ellenére is képes egy idő után ismétlődővé válni az oknyomozás és eredmény hiányában nem a kétségbeesés újabb szintjét éri el Maria Schrader, hanem a monotonitást. A rettenetesen hatásvadász elemektől sem kímél meg minket a történet: Carey Mulligan képes artikulálatlan üvöltésével a néző traumatizálására is, ha áldozati krediteket kell begyűjteni, de szerencsére ehhez hasonló csak párszor fordul elő. A kifulladni készülő feszültséghullám új szintre emelésére horror elemek is megjelennek, habár semmi szükség az amúgy is démoni karakter további démonizálására. A koncepció súlyos hibája, hogy csak az egyik hírlap újságíróinak tevékenységét mutatja be és kizárólag pár jelentés erejéig…

Értékelés

Színészi alakítás - 65%
Rendezés - 60%
Cselekmény - 55%
IMDB - 72%
RottenTomatoes - 86%
Mafab.hu - 73%

69%

User Rating: Be the first one !
69

Article Tags: · · · · · · · · · · ·

Nox App Player Download