Szökés Pretoriából kritika

“Minden újabb akadály újabb megoldásokat szül… így az egész börtön egy nagy rejtekhellyé vált. Csak így lehetett túlélni az elnyomást, bízva a reményben a végsőkig!” A börtönből való menekülési drámáknak megvannak a maga buktatói, hisz relatíve szűk téren, szereplőire és a cselekményre utalva kell a már ismert sablonokat elkerülni, és egyúttal újat mutatnA i. zsánernek megvannak a gyengeségei (Vitathatatlan és tsai, Börtöncsapda, Kegyenc fegyenc, Börtönregény, Szupercella és tsai…), és szerencsére a kiemelkedő remekművekkel is rendelkezik (Bronson, Pillangó, Remény rabjai, Éjféli expressz, Halálsoron, Hurikán…). E mostani börtönfilm is tele van egyszerű, de annál erősebb feszültségekkel tömött, okosan bemutatott jelenettel, és elgondolkodtatónak találtam azt, hogy miért nem dolgozták fel már korábban az apartheid-t, mint témát ilyen megvilágításban… szerencsére Francis Annan leforgatta az e korszakban játszódó börtönfilmjét, és nem is akárhogy! Kritika: Bruce

Az apartheid egy olyan faji szegregáció – elkülönítés – volt a mai Dél -Afrikai köztársaságban 1994-ig, melyet a fehér kisebbség a gazdaságban, a kultúrában alkalmazott a fekete bőrűek ellen. Szinte üldözték őket. A feketék folyamatosan növekvő számának ellensúlyozására a 40-es évektől sajnálatosan szinte csak a fehérek javára hozott törvények születtek. A rendszer sokáig működött, egészen az 1990-es évek elejéig, amikor már a fekete lakosság is részt vehetett a választásokon, és így Nelson Mandela lett a Dél-afrikai Köztársaság első demokratikus úton megválasztott elnöke. Úgy ültem le a film befogadására, hogy nekem szinte nem számítottak a látottak…

mintha isztambuli szalonturistaként turbánra vagy fezre alkudoztam volna egy kis török bazárban… egyszerűen tartalom alapján, hidegen hagyott a story, aztán minden megváltozott.

A Szökés Pretoriából története 1973-ban veszi kezdetét, amikor két fiatal, fehér srác (Tim Jenkin és Stephen Lee) úgy gondolja, hogy a véleményüket nyilvánosan – egy furcsa és radikális szórólapterjesztéssel – kinyilvánítják, melyet a hatalmon lévő törvényhozók szigorú börtönbüntetéssel “jutalmaznak”. A nézőpontjuk a feketék védelmében született, nem tudták az elnyomó, hatalmon lévő fehérek véleményét elfogadni, függetlenül attól, hogy ők is a nemzet szülöttjei voltak, és e cseledetükkel próbáltak változásokat elérni, eredménytelenül. A börtön falai közt az elejétől fogva nem tudtak megbékélni helyzetükkel, és folyamatos szökési terveken törte az agyát a film fő vonalát képező Tim (Daniel Radcliffe), amikor megszületett a ragyogó, de egyszerű ötlete: a cellakulcsok fából készült másolatával fognak dobbantani, amit a börtönben lévő munkájuk – asztalosműhelyben – során fejlesztenek hosszú-hosszú idő alatt tökélyre.

Szépen akkurátusan a cella falaitól kifele egészen a külső utcaajtóig alakítják, másolják, reszelik a kulcsokat, míg egyszer a szabadság édes, friss szele megcsapja arcukat. Az elejétől fogva nem voltak hajlandóak elfogadni és letölteni 12 és 8 évnyi börtönbüntetésüket. Kettejük tervének fejlesztéséhez csatlakozik a francia Leonard is, és így 404 nap alatt sikerül megindítani egy átlagos hajnalon a szökésüket, melyhez a híres apartheid frontharcos, Dennis Goldberg és csapata nem mer csatlakozni, hisz nem tudják elképzelni sikerességüket.

Végérvényesen felejtsük el a főszereplő, Daniel Radcliffe Potteres múltját, hisz már sokszor próbálta feledtetni velünk az elmúlt években fantasy játékfilmes múltját, most ezt be is bizonyítja nekünk a jól és okosan megválasztott, komoly szerepével.

A Fekete Ruhás Nő-vel láthattuk először, hogy képes a jó szerepek eljátszására, a Dzsungel-ben pedig jól érzékelte az elveszett és szinte megtébolyodott magányos turista kilátástalan élethelyzetét. Tudtam, hogy képes továbbfejlődni, melyet a mostani filmben tálalt oly nagyszerűen. Radcliffe kiaknázza a kereskedelmileg életképes lehetőségeket, és nem riad meg a furcsa és szokatlan projektek tálalásától, amiért most hatalmasat nőtt a szememben! A szökés kivitelezése azonban sokszor buktatókkal jár, amit a direktor okosan és a feszültség folyamatos alkalmazásával éri el, hogy figyelmünk ne is próbáljon meg lankadni, hisz a látottak a szunnyadó drukkert hozza felszínre bennünk a játékidő végére.

Francic Annan rendező okoz néhány ideget feszítő pillanatot, és szépen képes a fiúk által bemutatott tempót adagolni, ráadásul a két karakter nagyon jól kiegészíti egymást. A Szökés Pretoriából című filmet a valódi pretóriai börtönben filmezte Annan. Amikor először megpillantjuk a szürke, rideg, mocskos börtönfolyosókat és a rozsdás acélajtókat, még képtelenek vagyunk elképzelni szökési indíttatásukat, aztán rájövünk, nem is oly lehetetlen küldetés az övék – azzal együtt, hogy tudjuk, megtörtént események alapján forgatták a filmet. A rendező a szokványos történetmesélést képes feldobni oly ragyogó kamerabeállításokkal, melyekkel tökéletesen illusztrálja a zárba behelyezett kulcs mozgását, szorulását.

A 12 éves kategória ugyan azt eredményezi, hogy a túlságosan visszafogottra és lágyra sikeredett mű az élet brutális oldalának bemutatását mellőzi, és nem képes a szadista börtönőrök és az igazgató valós természetének bemutatására, azonban ez a legnagyobb hibája a műnek.

Stephen Lee csupán asszisztense a főszereplőnek, azonban meg kell említenem a harmadik foglyot is, akit Mark Leonard Winter alakít, egy olyan franciát, aki a rá nehezedő nyomással és a normális életértékek hiányával – mely szerint egy évben egyszer 30 percben láthatja kisfiát – nehezen tud megbarátkozni, és ezzel folyamatosan küzdenie kell. Nick Fenton vágási munkája a szerkesztésben zseniális. Képes egy egyszerűnek tűnő jelenetet oly okosan illusztrálni, hogy csak lesünk… Fenton és az operatőr, Geoffrey Hall pl. a fizikai tér és feszültség éles érzetét képes egy komikusnak tűnő, nyugodt jelenetben kibontani: az éj leple alatt Timnek nem sok kellett a kudarchoz, hisz a börtönajtóból kifelé esett, megfaragott titkos fakulcsot egy partvisnyéllel és egy kissé megrágott rágógumival menti meg a totális lebukástól.

Nagyszerű és nem közhelyes mondatokkal gazdagítja a direktor a cselekményt, melyből jól kivehető alkotásának gazdagsága pl: A szabadság egy nagyon egyszerű gondolat, talán azért mely oly könnyű elveszíteni. A feszültség mechanikájának van a legnagyobb ereje, ami a filmet sodró lendülettel látja el, és sokan talán alábecsülik első blikkre az ausztrál rendező munkáját, hisz eddig nem sok emlékezetest rakott le elénk. Azonban ez most megváltozott, a semmiből bukkant elő és ejtett minket is úgy “rabul”, mint szereplőit. A Szökés Pretoriából egy érdekes és gyakran megdöbbentő képsorokkal színezett történet a merészségről, a bátorságról, a barátságról és az elnyomást túlélő lelki és pszihikai erőről. Mindenképp érdemes tenni egy próbát ahhoz, hogy megértsük ezt a hosszú utat, mely a szabadsághoz vezeti a roppant szimpatikus és kitartó triót.

Kritika: Kovács Ferenc # Bruce

15 börtönös film, amit mindenképpen látnod kell