A gyilkos járat (2022) – Kritika

Az év egyik legjobban várt alkotása A gyilkos járat, hiszen David Leitch a John Wick és a Deadpool 2 rendezése után újabb parodisztikus feldolgozásba vágja a fejszéjét – ráadásul a sztárparádé is garantált. A sokatmondó trailerek után felvetődött bennem, hogy a titokzatossággal nem vádolható vágások mögött egy kevésbé egyedi koncepció bújik, mint a minden évben megjelenő, önfeledt röhögés helyett elkeseredést kiváltó, Ryan Reynolds-féle akcióvígjátékok esetében. Szerencsére tévedtem.

A Katica fedőnevű ügynök (Brad Pitt) felszáll a vonatra, majd felettesével való bájcsevegés közben teljesíti küldetését, vagyis megszerzi a titokzatos aktatáskát. Mivel jegyét is elvesztette és küldetését is teljesítette, a kalauz parancsára a szerelvény elhagyására, viszont lelépés előtt egy ideges fickó tör rá és leszúrja. Innentől pedig kezdetét veszi a szürreális játszma, ahol különböző ügynökök teljesítenek más-más küldetéseket és valahogy egyre jobban fogynak az emberek a végállomáshoz közeledve. Leszögezhető tehát, hogy nem egy Gyilkosság az Orient expresszen jellegű történetet, hanem inkább egy vonatba zárt, jóval önironikusabb és viccesebb, szórakoztatóra koreografált akciójelenetekkel teli John Wick filmet kapunk.

A gyilkos járat leginkább olyan téren hozott meglepetést, amire kevésbé számíthatunk: David Leitch koncepciójával – közelítve Tarantino örökségéhez – az irreális és irreleváns párbeszédeken túl, az egyértelmű utalásokon keresztül, különböző történetszálakat összehúzva kanyarodunk a végkifejlet felé.

A cselekedetek jelentőségét szándékosan hiteltelenítő egyik legbriliánsabb megoldás, hogy egy kivételes fontosságú akciójelenet közben előgurul egy vizespalack, majd flashback formájában tudjuk meg a plasztikhenger útját, ezek után pedig szembesülünk annak történetbeli jelentőségével. Az ehhez hasonló őrültségek motorját a műfaji reflexió parodisztikus jellege adja, a filmben ugyanis sorra kerül akciófilmes, gengszterfilmes és bosszúfilmes sablonok kiforgatása, emellett néha westernsablonok keleties környezetbe való átültetése is képzi a nevetség tárgyát – persze vasúti kocsin belül maradva.

A zárt szituációs akcióvígjáték alapjaiban szerethető karaktereire épít, így történt, hogy a főszereplő Katica pisztoly nélkül indul küldetésének, ugyanis egy roppant békeszerető ember, aki higgadt beszéddel oldja meg problémáit. Az aktatáska is erős utalással ért fel, de a másik két főszereplő jelleme megerősítette a komoly Ponyvaregény-inspirációt: Mandarin (Aaron Taylor-Johnson) és Citrom (Bryan Tyree Henry) Vincent Vega és Jules Winnfield hasonmásaiként jelennek meg a képernyőn.

Az már csak ráadás, hogy az egykor Samuel L. Jackson által játszott karakter biblikus okfejtése helyett Citrom és társa a Thomas, a gőzmozdony karakterei alapján állapítják meg maguk és az összes szembejövő szerepét a világban – rendkívül szórakoztatóan kifigurázva az álszent gengsztererkölcsöt.

A 85 millió dolláros büdzséből viszont nem csak a kusza forgatókönyvre, de a filmet hátán hordozó akciójelenetek kidolgozására is futotta, így a fegyvertelen és fegyveres pisztolypárbajok, vagy a szamurájszablyák süvítése és trancsírozása hangulatos westernközeg létrehozásáért felelős pár vasúti kocsi belsejében – a feszültséget pedig a végletekig démonizált főgonosszal, Fehér Halállal (Michael Shannon) való találkozás szolgáltatja, már ha eljön a pillanat egyáltalán.

Természetesen sem a befejezés, sem a jelenetek, sem a dialógusok nem képviselnek olyan energikusságot és súlyt, mint egy Tarantino filmben, de megközelítik azt – hasonló minőségű szórakoztatást kínál A gyilkos járat, amelynek minden pólusából, minden percében szivárog: semmit sem szabad komolyan venni. Ha egy kellemes akcióvígjátékra ülünk be, ahhoz fogható elvárásokkal, esélyes, hogy boldogan hagyjuk el a mozitermet – ilyen érzés, amikor egy rendező elég bátor, ezért megengedheti magának és koncepciójának, hogy ne kezelje gyerekként a felnőtt nézőközönséget.

//Csuka Gergő kritikája//

Szomorú bejelentést tett Brad Pitt: súlyos betegséggel kell együtt élnie