Florence: A tökéletlen hang (Florence Foster Jenkins, 2016) – Kritika

A Florence: A tökéletlen hang visszarepít minket az 1940-es évek eleji New Yorkba. Florence Foster Jenkins (Meryl Streep) gazdag örökösnő gyerekkora óta arról álmodozik, hogy híres opera énekes lesz. Florence világhírű tanárt fogad és koncertet is szervez magának miközben senki sem meri megmondani neki, hogy borzasztó hangja van. Florence férje és menedzsere St. Clair Bayfield (Hugh Grant) mindent megtesz, hogy súlyos betegségben szenvedő feleségét ne érje csalódás. Elsőre úgy tűnik, hogy ez a film egy idős nő bohóckodásáról szól, pedig a Florence: A tökéletlen hang sokkal mélyebb és drámaibb ennél. A produkciót Stephen Frears rendezte, amelyet a kritikusok kifejezetten jól fogadtak és az anyagiakkal is elégedettek lehetnek a készítők.

Elsőre úgy tűnik, hogy ez a film egy idős nő bohóckodásáról szól, pedig a Florence sokkal mélyebb és drámaibb ennél.

Florence: A tökéletlen hang varázslatosan tárja elénk a 40-es évek New Yorkját. Az öltözködéstől a környezetig, az egész atmoszféra minden a 40-es évekre emlékeztet minket.

A moziban elfog bennünket egy különös érzés, olyan mintha újra a második világháborús időket járnánk és New York utcáit csodálva azon gondolkodunk, hova tűnt ez a jól öltözött világ.

Még a film tempója is a kor ritmusát idézi, lassú és körülményes, de mégis tartalmas, illetve gördülékeny. A cselekmény, mint az akkori világ nem rohan sehová, van idő megállni és rácsodálkozni arra, hogy milyen gyönyörű és egyben szörnyű világban élünk. Az alkotás monotonitása ellenére csöppet sem nevezhető unalmasnak, bár igaz kicsit döcögősen indul a produkció, melyet a humor segít ki, de a katarzis a végére teljesen kibontakozódik.

A cselekmény, mint az akkori világ nem rohan sehová, van idő megállni és rácsodálkozni arra, hogy milyen gyönyörű és egyben szörnyű világban élünk.

A Florence: A tökéletlen hang egy könnyed kellemes vígjátéknak indul és a néző is berendezkedik a könnyed stílus befogadására. Aztán szép lassan a humort átveszi a dráma és a mély érzelmek, melyek a célközönségben komoly nyomokat hagynak. Ugyanis Stephen Frears filmjének komoly témája és üzenete van számunkra, a többnyire vidám stílus ellenére nem nevezhető könnyen emészthetőnek a mozi. (Apró Spoiler következik!) A Tökéletlen hang elején kiderül, hogy Florence már ötven éve komoly nemi betegségben szenved, köszönhetően az első férje szoknya vadász stílusának. Így a nemes lelkű gazdag nő élete mégis nyomorokkal teli. Férjével St. Clair Bayfieldel nem élhet házas életet évtizedek óta, gyermekük nem lehet és tudja, hogy férje másokkal elégíti ki vágyait. Annak ellenére, hogy tényleg őszintén szeretik és mélyen szerelmesek egymásba. (Spoiler vége)

A film fő üzenete az, hogy a szeretet és a szerelem nem az, hogy valakivel közösülsz, hanem, hogy képes vagy-e ott állni mellette évtizedeken át, támogatni őt az álmaiban egészen a halálos ágyáig. Érdekes az is, hogy a katasztrofális hangú Florence a koncertjeivel az embertársainak képes volt adni egy hatalmas ajándékot. Nem a hangját hanem a reményt, a bátorságot, hogy lehetetlen helyzetekben is képesek lehetünk elérni az álmainkat és a céljainkat.

A film fő üzenete az, hogy a szeretet és a szerelem nem az, hogy valakivel közösülsz, hanem, hogy képes vagy-e ott állni mellette évtizedeken át, támogatni őt az álmaiban egészen a halálos ágyáig.

Ahhoz, hogy a Florence: A tökéletlen hang drámaisága ilyen jól működjön kelletek a kiváló színészek. Első sorban a legendás, három Oscar-díjas és nem mellesleg 19-szer (!!!) jelölt Mery Streep, aki most is fantasztikusat alakít.

Meryl képes irányítani az érzelmeinket úgy, hogy távol tart minket magától, vagyis nem tudunk azonosulni a karakterével, de mégis könnyeket csal az arcunkra.

A legtöbb filmjét a 67 éves színésznő egyedül visz a hátán, de itt nagyban leveszik a válláról a terhet, így teljesen szabad és hiteles tud lenni a játéka. Véleményem szerint joggal várhatja a 20. jelölését és nem tartom kizártnak még azt sem, hogy megszerezze a negyedik szobrocskáját. Meryl Streephez kapcsolódik az a Hugh Grant, aki a romantikus vígjátékokra szakosodott és sosem jelölte még őt díjra az akadémia. Ebben a filmben pedig élete egyik legjobb teljesítményét nyújtja.

Hugh Grant karaktere fokozatosan bontakozik ki számunkra és a sunyi, hűtlen férjből a játékidő végére drámai hős válik. Az eddigi szerepeinek talán az volt a legnagyobb baja, hogy nem volt mélysége, precizitása, de erre nem is adtak neki eddig lehetőséget a rendezők. Most komolyabb feladatot kapott Hugh Grant és élt is a lehetőséggel. Nem lennék meglepve ha végre jelölnék a legjobb férfi mellékszereplő Oscar díjára.

Ahhoz, hogy a Florence drámaisága ilyen jól működjön kelletek a kiváló színészek.

Kettőjüket egészíti ki a közönség kedvenc zongoristát alakító Simon Helberg. A 35 éves előadóművész élet teli mimikájával rendre mosolyt csal az arcunkra még akkor is, ha sokszor egy kicsit túl játssza a szerepét. Az ő karaktere az akivel leginkább azonosul kényszerből a néző és egy kicsit az ő szemszögén keresztül nézzük végig ezt a vígjátéknak induló remek drámát.

Az alkotásnak természetesen vannak hibái is, például vannak üresjáratok a produkcióban, a mellékszereplők nem tudnak felnőni Meryl Streepékhez és olykor a poénok sem ülnek annyira. Mivel ez elsősorban egy komoly tartalommal bíró, az ember nyomorát és halandósságát bemutató dráma, így ez egyáltalán nem gond.

Ha az ember egy vígjátékra számít és nem érti meg a film üzenetét csalódva fog kijönni a moziból, de ha hajlandó arra, hogy egy kicsit igénybe vegyék a szívét és az érzelmeit akkor nagyon is fog neki tetszeni a Florence: A tökéletlen hang.

(Címlapkép forrása)

//Taki//

Mentés