Interjú Istennel (2019) – Kritika

Érdekes témát választott Perry Lang rendező legújabb filmjéhez. A Vészhelyzet kapcsán, illetve pár más sorozat (Will és a haverok stb.) és film (Dzsungelháború) rendezőjeként megismert színész-rendező ezúttal a vallást állította, – azon belül is Istent és a hitet – alkotása központi témájának.

Maga a story kicsit ismerős lehet abból a megközelítésből, hogy egy földi halandó és egy „természetfeletti” személy találkozásáról és a mindennapi közös életükbe kapunk betekintést. Gondolom sokaknak ugrik be ezt olvasva Brad Pitt és Sir Anthony Hopkins által forgatott, – mára már klasszikussá váló – közös filmje, Ha eljön Joe Black. Ott pont egy másik „intézmény”, a Halál tett földi látogatást és jelent meg egy hétköznapi ember életében.

Itt viszont Isten öltött emberi formát és lépett be egy fiatal férfi napjaiba.

A történet szerint a fiatal újságíró, Paul (Brandon Thwaites – A Karib-tenger kalózai – Salazar bosszúja, Demóna stb.),  aki épp megjárta Afganisztánt, mely elég mély nyomokat hagyott benne lelkileg és nem mellesleg házassága is eléggé a „Sad End” felé tart, egy háromalkalmas interjúsorozatra vállalkozik egy idősödő úrral, aki nem kevesebbet állít magáról, mint, hogy Ő Isten.

Hányan hinnénk egy idegen embernek, akivel leülünk beszélgetni vallásról, az élet dolgairól, gondjairól, hogy magával az Úrral beszélnénk. Mi kellene ahhoz, hogy elhiggyük, hogy ez a valóság. És ha el is hisszük, majd tudatosul bennünk ennek a kiváltságos lehetőségnek a ténye, mit is kérdeznénk Tőle?! És ha tudjuk a kérdéseinket, fel vagyunk-e készülve azokra a válaszokra, amiket kapni fogunk?!

Az Interjú Istennel című film szerencsére nem úgy kezeli a témát, hogy az egy erős vallási témájú, leginkább csak igaz hithű nézőknek nyújtson szórakozást, hanem azok számára is nyújthat érdeklődést a végkifejlet felé, akik kevésbé vagy egyáltalán nem nyitottak vagy érdekeltek erre a témára.

Nem akar megtéríteni, de mégis gondolatokat képes ébreszteni. Egy magában őrlődő, élete egyik legnagyobb érzelmi krízisén áthaladó fiatal férfi oldaláról mutatja be a vallás, a hit és a csodák iránti hajlandóságot vagy épp annak ellenkezőjét. Mikor eljut az életben az ember, hogy a kérdéseire nem kap választ és mikor attól az illetőtől is csak árnyalt utalásokat kap az őt érdeklő gondolatokra, akkor mi lesz erősebb a hit vagy a hitetlenség?!

Az Interjú Istennel az a film, amit akár színházban, mint kétfelvonásos darabként is el tudnék képzelni. Hisz az 5 fős szereplőgárda, akikről igazán szól a produkció, egy színdarabban bőven elférne. A középpontban a már említett Paul és Isten (David Straithairn – Komputerkémek, Stephen King: Dolores Clairborne) áll. Rajtuk kívül igazából csak 3 szereplővel találkozunk, Paul munkatársával, Garyvel (Hill Haraper – Akit legtöbben a CSI: New York-i helyszínelőkből ismerhetünk). Illetve a Paul feleségével, Sarah-val (Yael Grobglas) és annak testvérével, Grace-szel (Charlbi Dean Kriek). A 97 perces misztikus dráma forgatókönyvét az eddig főleg producerként tevékenykedő Ken Aguado írta.

Az alkotás témája, már csak a címéből kiindulva is, amennyire lehet érdeklődésre számot tartó, annyira válthatja ki annak ellenkezőjét is, pedig igazán érdekes témafeldolgozást választott.

A napjaink amerikai filmes kliséit leszámítva (afganisztáni háború, zátonyra futott házasság, elkeseredettség és reménykeresés) többnyire végig leköti az ember figyelmét és várja, hogy mit is akar kihozni a rendező, mint tanulság.

A mozi stílusához igazítva ad némi izgalmat és a végére valóban érezhető némi gondolatiság és bölcselet, amit egy ilyen filmtől végülis el is várunk. Aztán pedig feltehetjük magunknak a kérdést, hogy léteznek-e csodák?! Vagy a csodák mindennapjaink része csak észre kell, hogy vegyük azokat?! De legfőképpen azt, hogy a főhős helyében, Mi mit kérdeznék Istentől?!

//Dörgő Dániel//

Chuck Norris: Isten megmentett, mert tervei voltak velem