Alfa - Kritika

Alfa (2018) – Kritika

1864

Alfa – Kritika

Azt szokták mondani, hogy cukin vigyorgó kisgyerekkel, dekoratív nőszeméllyel, izmos pasival, vagy aranyos állattal mindent el lehet adni. Ennek a filmnek ez sikerült is. Történetünk húszezer évvel ezelőtt játszódik, amikor az ősember törzsekben élve próbálja túlélni a mindennapokat, halászó-vadászó életmódot folytatva. Az ifjú Keda (Kodi Smit-McPhee) első vadászata nem sikerül túl jól: mondhatni fordítva sül el, amikor egy bölény őt vadássza le, és felökleli. Egy szakadékba zuhan, majd magára marad. Társai halottnak hiszik. A harcos azonban élni akar. Magányosan elindul a vadonban hazafelé, majd társra lel egy sebesült farkasban, akit Alfának nevez el. Különös, mély barátság szövődik köztük, amit a hazafelé vezető út nehézségei, próbára is tesznek.

Alfa - Kritika

Az Alfa semmi olyat nem mutat, amit ne láttunk volna már. Sablonosnak is mondható, kiszámítható sztorival, mégis könnyen fogyasztható, szerethető. Mert emlékeztet minket arra, hogy igenis létezik igazi barátság ember, állat között. Hogy tudunk küzdeni, képesek vagyunk túlélni, teremteni, és leginkább szeretni. Albert Hughes (Éli könyve, 2010) filmje ugyan egy kicsit vontatottnak is tűnhet, hiszen nem pörögnek úgy benne az események, nem az izgalomra épít, de pont ez benne a jó!

Azt mutatja be, hogyan lehet túlélni a vadonban, és hogy tudsz kötődni a másikhoz, akitől amúgy félned kéne.

Tény, hogy a Fehér Agyar (1991), a Lassie (2005), a Kutyahideg (2006), vagy éppen az Egy kutya négy élete (2017) már nagyon sok mindenre tanított minket az ember-állat közti viszonyokkal kapcsolatban, de mindig jön egy új generáció, akinek (akiknek) van mit mesélni, és tud újat mutatni ez a film is. A látványvilága nagyon szép. Külön jót tesz az alkotásnak, hogy nincsen telezsúfolva szupersztárokkal, hiszen így a néző is jobban tud azonosulni a szereplőkkel.

Alfa (Alpha, 2018) - Előzetes

Aki bele akar kötni a filmbe, az viszont simán bele is tud: történelmi hűség! Vajon tényleg így éltek az ősemberek húszezer évvel ezelőtt, ahogy ábrázolva van? Azt viselték amit, úgy beszéltek, ahogy? Nem tudni, de szerintem felesleges is ezen agyalni. Nem egy ultramodern robotokkal rohangáló őseposzt kaptunk, és ennyi.

Nem kell túlcsámcsogni a dolgot: van másfél óra játékidő, élvezzük ki, töltődjünk fel. Aztán simogassuk meg a házi kedvencünket, és soha ne bántsuk őket.

Ha pedig tudjuk, hogy valaki bántja az állatokat, tegyünk ellene. Mert nem egyszer bebizonyosodott már: az állatok sokszor odaadóbbak, hűségesebbek, és jobban tudnak szeretni, mint az ember.

//Kokas Bálint kritika//

A 15 legjobb posztapokaliptikus film, amit látnod kell

Alfa - Kritika Azt szokták mondani, hogy cukin vigyorgó kisgyerekkel, dekoratív nőszeméllyel, izmos pasival, vagy aranyos állattal mindent el lehet adni. Ennek a filmnek ez sikerült is. Történetünk húszezer évvel ezelőtt játszódik, amikor az ősember törzsekben élve próbálja túlélni a mindennapokat, halászó-vadászó életmódot folytatva. Az ifjú Keda (Kodi Smit-McPhee) első vadászata nem sikerül túl jól: mondhatni fordítva sül el, amikor egy bölény őt vadássza le, és felökleli. Egy szakadékba zuhan, majd magára marad. Társai halottnak hiszik. A harcos azonban élni akar. Magányosan elindul a vadonban hazafelé, majd társra lel egy sebesült farkasban, akit Alfának nevez el. Különös, mély barátság szövődik köztük, amit a hazafelé vezető út nehézségei, próbára is tesznek. Az Alfa semmi olyat nem mutat, amit ne láttunk volna már. Sablonosnak is mondható, kiszámítható sztorival, mégis könnyen fogyasztható, szerethető. Mert emlékeztet minket arra, hogy igenis létezik igazi barátság ember, állat között. Hogy tudunk küzdeni, képesek vagyunk túlélni, teremteni, és leginkább szeretni. Albert Hughes (Éli könyve, 2010) filmje ugyan egy kicsit vontatottnak is tűnhet, hiszen nem pörögnek úgy benne az események, nem az izgalomra épít, de pont ez benne a jó! Azt mutatja be, hogyan lehet túlélni a vadonban, és hogy tudsz kötődni a másikhoz, akitől amúgy félned kéne. Tény, hogy a Fehér Agyar (1991), a Lassie (2005), a Kutyahideg (2006), vagy éppen az Egy kutya négy élete (2017) már nagyon sok mindenre tanított minket az ember-állat közti viszonyokkal kapcsolatban, de mindig jön egy új generáció, akinek (akiknek) van mit mesélni, és tud újat mutatni ez a film is. A látványvilága nagyon szép. Külön jót tesz az alkotásnak, hogy nincsen telezsúfolva szupersztárokkal, hiszen így a néző is jobban tud azonosulni a szereplőkkel. Aki bele akar kötni a filmbe, az viszont simán bele is tud: történelmi hűség! Vajon tényleg így éltek az ősemberek húszezer évvel ezelőtt, ahogy ábrázolva van? Azt viselték amit, úgy beszéltek, ahogy? Nem tudni, de szerintem felesleges is ezen agyalni. Nem egy ultramodern robotokkal rohangáló őseposzt kaptunk, és ennyi. Nem kell túlcsámcsogni a dolgot: van másfél óra játékidő, élvezzük ki, töltődjünk fel. Aztán simogassuk meg a házi kedvencünket, és soha ne bántsuk őket. Ha pedig tudjuk, hogy valaki bántja az állatokat, tegyünk ellene. Mert nem egyszer bebizonyosodott már: az állatok sokszor odaadóbbak, hűségesebbek, és jobban tudnak szeretni, mint az ember. //Kokas Bálint kritika// http://www.filmezzunk.hu/2017/10/08/15-legjobb-posztapokaliptikus-film/

Értékelés

Színészi alakítás - 60%
Látványvilág - 75%
Tartalom - 70%
Érzelem - 82%
IMDB - 70%
Rottentomatoes - 82%

73%

User Rating: Be the first one !
73

Article Tags: · · · · · · · · ·

Comments are closed.

Filmezzünk!

Filmezzünk!

Nox App Player Download