1917 – Kritika

Monumentális panorámafestmény az 1917, semmiképp sem szokványos film. Története csekély, jellemábrázolásban sem túl mély, ám nézőinek többsége  nagyra tartja. Lehet, hogy igazából nem ilyen volt „nagy háború”, de ki tudja már azt? Nemigen van köztünk, aki ezt elmondhatná. S ha mégis, nem lenne képes azt a maiak számára hitelessé tenni.

Mert a látvány, a dolgok dizájnja mindent visz. Belátjuk ezt hamar, ha kettőt lépünk a saját korunkban. Nem tudod eladni az okos kütyüdet, ha nincs ütős videód hozzá, s az egyetemi tanár is partra vetett hal, ha teleírt ppt-t használ, falfehér háttérrel súlyosbítva.

Sam Mendes filmje a Ryan közlegény és a Dunkirk egyfajta keveréke. Vagy inkább metszete.

Egy küldetést kell itt is teljesíteni, hogy a két elszigetelt angol zászlóalj el ne vesszen, akiket kelepcébe csaltak a németek. Ez a kb. 16 kilométeres út egy mini odüsszeia, amit egymást váltó festményekben – vagy inkább egyetlen hatalmas körképben – hoznak elénk, s amelynek egyes részleteit alább kinagyítjuk. Viszont nincsenek magvas fejtegetések (nekünk nagyon hiányoznak!) mondjuk mély dolgokról az út során, mert képekben üzen ez a film, s a látvány bennünk keltette hatásaira alapoz. E módszer persze a Dunkirkben is megvillant. A tengerparti jelenetek hangulata most is feljön a nézőben, s ettől úgy érezzük, hogy a hazafiság vagy éppen a bajtársi érzelmek dacára a háború igenis egy „egziszteciális élmény”; az „Én” rettentő szorongása, amit az ember elsősorban a saját fejéből kinézve él át.

A rendezőt nagyapja átélései ihlették munkára, ahogy ezt a film végén megtudjuk. A gyermekkori történethez azonban olyan vizuális világot épített fel  (a borítékolhatóan megint Oscarral jutalmazott Roger Deakins operatőr segítségével) ami pontosan eltalálja a mostani néző egyik alapigényét. Hogy mindig újat kell adni neki. Vagy legalább új módon csomagolni a már jól ismert dolgokat. A háborús film pontosan ilyen műtermék. Kezdte pályafutását múltba néző tablóként, majd lett belőle hazafias üzenőfelület, utóbb művész személyes látomása, olykor pedig társadalomkritika. Meg számos szép alkalom a bajtársak testvériségének megjelenítésére, mely sokszor a legnagyobb életben tartó erővé nőtte ki magát – jól látjuk ezt például az Elitalakulat végén elhangzott megindító visszaemlékezésekben.

És most jött az újabb fejezet: a háború, mint körpanoráma. Háttérzajokkal, romokkal és hullákkal, mint az a körkép-műfajban rendesen szokás.

Az 1917 elejét sáros pasztellszínek alapozzák. Percekig lépdel a kamerával szemben a két főszereplő, még nem tudják, mit bíznak rájuk, majd lassan „bevonódik” a képbe a mind részletgazdagabb lövészárok. A sárfalba tapadó alvó bakák, apró tüzek, patkányok és felhalmozott tetemek, míg ők csak mennek és mennek, talán túl hosszasan is.

Aztán kikúszik a két ember a senkiföldjére. A németek eltűntek, de a futárok másznak a sárban, mit lehet tudni. Ez a kimerészkedés a semmibe, megragadóan feszült, mintha Armstrongot néznénk, a Holdra lépéskor lélegzetvisszafojtva. A táj idővel harsány zöldbe megy át, hatalmassá lesz a horizont, romos tanyaház jön elénk, majd az első dráma egy lezuhant német repülő miatt, ami egyenest a hírvivőkre akar esni, győznek is elfutni az égő harcieszköz elől.

Aztán pár kisebb kaland után éjszaka lesz. Egy újabb kompocíziót kapunk, fényjátékok és árnyékok kergetik egymást, igazán moziban élvezhető az egész, otthoni nézéskor – a nagyszerű zenével ellentétben –  papírbolti reprodukcióvá alacsonyul e munka. Hacsak nem áll a szuterénben milliós kütyü a készítők gondos munkájának hű megjelenítéséhez. Mert az jár egy jelentős márkanévnek. Lehetetlen ugyanis nem észlelni, hogy a film máris jól csengő brand, szépen masíroz az elkerülhetetlen Oscarok felé (ha a tíz jelölés azért túlzás is) menet közben addig is begyűjt kisebb-nagyobb szobrocskákat. A hírnév része, hogy a mozi „egyetlen, vágás nélküli snitt”- érzetét kelti, „valós idejű” filmélménnyel ajándékozva meg nézőjét. Nos, ez jórészt igaz, bár ugye egy egész nap telik el a cselekmény elejétől annak végéig, tehát az érzékeinkkel játszanak ravaszul. Kapunk egy nyomasztó éjszakát is, részeg németekkel és a romvárosban ragadt, csecsemőt védelmező lánnyal, hogy a háborút véletlenül se csak adrenalintól bőszült férfiak ügyének tekintsük, minthogy soha nem az sajnos: joggal rémült, tűzvonalban ragadt civileket a legtöbb maradandó háborús filmben szintén találunk.

És jön a hajnal, már egész közel a halál torkában ragadt zászlóaljakhoz. Hiszen ott vannak, csak még nem tudnak róla. Mi nézők, meg a futár, viszont ismerjük a hozzájuk közelítő vészt, így különösen megindító az a jelenet, mikor az erdőben várakozó század némán hallgatja a bajtárs énekét. Ezalatt a kézi kamera rendkívül közel férkőzik a mindjárt „odaátra” indulók arcához.

Csönd van, de valahogy mégsem az a rettegéssel teli, mert az ismert angolszász himnuszt (Wayfaring Stranger) hallgatjuk a Jordánon átkelésről és az Atyához megérkezésről.

Egyúttal a panorámakép végéhez érkezünk lassan. Vagy az elejéhez, hiszen újra lövészárkokat látunk, de ezek bámulatosan más színűek. Vakítóan világos itt a talaj, mintha apróra zúzott fehér murvába ásták be magukat a katonák, ez a végig a színekre összpontosító látványvilág utolsó tétele. Nincs hősi emelkedettség, sem totális tragédia, a lezárás nem hajlik egyik felé sem. A háború, mint az emberi nem egyik alapvető tapasztalása, Mendes-Deakins értelmezésében búcsúzzon csak így a jelenkori nézőtől: az a lényeg, hogy túléljük, és valahogy haza tudjunk jutni belőle…

//Pálfy Gyula kritikája//

15 híres színész, aki filmforgatás közben vesztette életét