A feltaláló (2020) - Kritika

A feltaláló (2020) – Kritika

901

A feltaláló (2020) – Kritika

Nehéz a feltaláló élete: szinte vesszőfutás a sorsa. Útját fafejűség szegélyezi, kenyerét meg nem értés keseríti, éjszakáit sárga irigység szennyezi be. Tudtuk ezt eddig is, most pedig Béres József példáján keresztül, a jól ismert termék előéletét végigkísérve példázatszerűen hozzák elénk.

A feltaláló (2020) - Kritika

Persze elsősorban a rendszer működését látjuk részletesen, a tehetséges, ám a sorból kilógó kutatót és felfedezőt mindenáron elkaszálni akaró pártkatona brigád (kisebb zászlóalj) ténykedését. Őket nagyon utáljuk a film során, s a történet vége felé pedig úgy örvendezünk a szőke Tiszába örömmel belegázoló, meghurcolt, de végül győztes házaspár (Gáspár Tibor-Huszárik Kata) látványán mint amikor Vitéz László palacsintasütővel verte el a gonosz pofákat, még az „ántivilágban…”

A jó végül győz. Ez az erkölcsi példázat világgá kürtölése láthatóan a legfontosabb szándéka e filmnek, amit mindenképp helyeslünk – bár sajnos néha nem ebben a földi életben zajlik le az igazságtétel.

De azért sokszor megtörténik. Mert az kizárt, hogy a másoknak előre megfontoltan ártó, a higgadt fejjel gáncsoló „gonosz” –nak aranylóan nyugodt öregkora legyen, s teljes harmóniában szenderüljön el. Jókora naivitás ez, mondják máris páran (szinte hallom) mégis, ha igazán megnézzük a Salierik (lásd: Amadeus) legvégső állagát, tuti, hogy valamiféle igazságtételt mindig megtalálunk. Csak mindez sokszor nem jut el a nyilvánosságig, mert a keserű számla fizetése a családban marad.

A feltaláló (2020) - Kritika

Éppen emiatt, a végső igazságokban való eltökélt (lesz akinek szájbarágós) hit miatt jóravaló munka ez a film, amit számos hibája ellenére kifejezetten jó érzés megnézni. És ami valahogy melengeti a belsőnket. A frontvonalak egészen világosak, néhol persze didaktikusak. Van egy derék magyar parasztember-arcú (ez most elismerés!) nyírségi agrárkutató, Béres József, egy nem túl bonyolult, de gerinces és szókimondó jellem, az ún. „nehéz ember”, egy a Kádár-korszak makacs Don Quijote-i közül, akik mindenáron újítani akartak, az ötletüket megvalósítani. És persze küzdöttek a létező szocializmus szélmalmaival, melynek lapátjaira a kicsinyesség, irigység, valamint a gyanakvás szavakat szögezték oda, amint azt Kovács András dokujában (Nehéz emberek, 1964) jól láthatjuk.

Béres igazán a táj ölében szeret lenni. Csupa bukolikus képsorban látjuk: szántóföldeken tapos, réteken hajlong, napraforgó tányérját morzsolgatja, szőlőt kóstolgat és úgy általában jól elvan a természettel. Végig odakacsingat ezekre a film (Vissza a természetbe!) miközben fafejű pártkáderekkel küszködik, bilincsbe verik, bírósági teremben ül. Felfedezi ugyanis a nyomelemek élő szervezetekre gyakorolt jótékony hatását, s ezt előbb a termőföld, majd kísérleti állatok, végül emberek esetében merészeli alkalmazni –az eredmény pedig igazolja őt. Halálos betegséggel küzdő húga, Irén is így menekül meg, Für Anikó drámaian erős arcjátéka a számára csekély játékidő dacára is az egyik csúcsa a filmnek.

A feltaláló (2020) - Kritika

A másik kiemelkedő színészi teljesítmény a Székely B. Miklós játszotta karbantartó, az Imre, aki valóságos Tiborc a filmben, minden rendszer elnyomta, kisemmizte, mindenki beletörölte a lábát. Megfélemlítik, tragédiák sora éri, mégis (magas iskolák és pozíciók nélkül is) érzi, hol van az igazság a szövevényes hatalmi játszmában, mellyel Bérest, a „doktor urat” mindenáron félre akarják söpörni.

A legfőbb erénye számunkra ennek a filmnek mégis a Kádár-kori pártelit, Orwell szavaival az egyenlőbbek az egyenlők között” részletezése, ahol mindig parancsolgatnak és mindig félnek egyidejűleg.

Van köztük primitív poszt-Rákosista (Béres közvetlen főnöke) felfelé hízelgő-lefelé taposó szolgalelkű (a megyei titkár) ravasz köpönyegforgató, aki ugyan 56’-ban kommunistát akasztott volna, most meg a pártközpontból üzenget nyers modorban. És látjuk persze a nagy formátumú ideológusokat, Aczél Györgyöt és Pozsgay Imrét, akik valóban okosak, de legalább kellően ravaszak voltak és átlátták a dolgokat. Ha kellett tűrtek, ha kellett tiltottak…és persze támogattak is, ha lavírozásra volt szükség ebben a furcsán-egyedi konstrukcióban, Kádár János gulyáskommunizmusában. Ez a sokféleség tényleg így volt, vidékeken általában merevebb volt a rendszer, Pesten sok mindent eltűrtek, a művészek (mértékkel) akár be-beszólhattak az elitnek.

A film utálja ezt az egymás fejére taposva lihegő építményt, viszont szerencsére nem annyira, hogy azt sematikusan és gyűlölettel ábrázolja. Helyenként bejön az irónia, sőt egy csipetnyi humor is, a tárgyalásra készüléskor, mintha a legendás Tanú előtti tisztelgés is megvillanna párszor. Az ottanihoz hasonló fekete autót is látunk, ami Béresért jön, hogy Aczélhoz vigye, de már nincsenek bőrkabátosok, érdekes a nyírségi táj és a fényes országúti cirkáló közötti kontraszt. Az autókkal amúgy sajnos baj van, az összes filmbeli régi típus csillogó és makulátlanul újszerű, talán márkagyűjtők féltett kincseit kölcsönözték ki a forgatásra, akik előre kikötötték, hogy a féltett oldtimert még csak be se lehet sározni kicsit…

Mindezzel együtt A feltaláló nagyon is nézhető példafilm, nagyszerű mozgóképi szöveggyűjtemény az érettségire készülő diákoknak is, ha történetesen az 56’ utáni Magyarország abszurd játszmáiról kell beszélniük. E film alapján biztos, hogy menni fog.

//Pálfy Gyula//

10 magyar film, amit életed során legalább egyszer látnod kell

A feltaláló (2020) - Kritika Nehéz a feltaláló élete: szinte vesszőfutás a sorsa. Útját fafejűség szegélyezi, kenyerét meg nem értés keseríti, éjszakáit sárga irigység szennyezi be. Tudtuk ezt eddig is, most pedig Béres József példáján keresztül, a jól ismert termék előéletét végigkísérve példázatszerűen hozzák elénk. Persze elsősorban a rendszer működését látjuk részletesen, a tehetséges, ám a sorból kilógó kutatót és felfedezőt mindenáron elkaszálni akaró pártkatona brigád (kisebb zászlóalj) ténykedését. Őket nagyon utáljuk a film során, s a történet vége felé pedig úgy örvendezünk a szőke Tiszába örömmel belegázoló, meghurcolt, de végül győztes házaspár (Gáspár Tibor-Huszárik Kata) látványán mint amikor Vitéz László palacsintasütővel verte el a gonosz pofákat, még az „ántivilágban…” A jó végül győz. Ez az erkölcsi példázat világgá kürtölése láthatóan a legfontosabb szándéka e filmnek, amit mindenképp helyeslünk - bár sajnos néha nem ebben a földi életben zajlik le az igazságtétel. De azért sokszor megtörténik. Mert az kizárt, hogy a másoknak előre megfontoltan ártó, a higgadt fejjel gáncsoló „gonosz” –nak aranylóan nyugodt öregkora legyen, s teljes harmóniában szenderüljön el. Jókora naivitás ez, mondják máris páran (szinte hallom) mégis, ha igazán megnézzük a Salierik (lásd: Amadeus) legvégső állagát, tuti, hogy valamiféle igazságtételt mindig megtalálunk. Csak mindez sokszor nem jut el a nyilvánosságig, mert a keserű számla fizetése a családban marad. Éppen emiatt, a végső igazságokban való eltökélt (lesz akinek szájbarágós) hit miatt jóravaló munka ez a film, amit számos hibája ellenére kifejezetten jó érzés megnézni. És ami valahogy melengeti a belsőnket. A frontvonalak egészen világosak, néhol persze didaktikusak. Van egy derék magyar parasztember-arcú (ez most elismerés!) nyírségi agrárkutató, Béres József, egy nem túl bonyolult, de gerinces és szókimondó jellem, az ún. „nehéz ember”, egy a Kádár-korszak makacs Don Quijote-i közül, akik mindenáron újítani akartak, az ötletüket megvalósítani. És persze küzdöttek a létező szocializmus szélmalmaival, melynek lapátjaira a kicsinyesség, irigység, valamint a gyanakvás szavakat szögezték oda, amint azt Kovács András dokujában (Nehéz emberek, 1964) jól láthatjuk. Béres igazán a táj ölében szeret lenni. Csupa bukolikus képsorban látjuk: szántóföldeken tapos, réteken hajlong, napraforgó tányérját morzsolgatja, szőlőt kóstolgat és úgy általában jól elvan a természettel. Végig odakacsingat ezekre a film (Vissza a természetbe!) miközben fafejű pártkáderekkel küszködik, bilincsbe verik, bírósági teremben ül. Felfedezi ugyanis a nyomelemek élő szervezetekre gyakorolt jótékony hatását, s ezt előbb a termőföld, majd kísérleti állatok, végül emberek esetében merészeli alkalmazni –az eredmény pedig igazolja őt. Halálos betegséggel küzdő húga, Irén is így menekül meg, Für Anikó drámaian erős arcjátéka a számára csekély játékidő dacára is az egyik csúcsa a filmnek. A másik kiemelkedő színészi teljesítmény a Székely B. Miklós játszotta karbantartó, az Imre, aki valóságos Tiborc a filmben, minden rendszer elnyomta, kisemmizte, mindenki beletörölte a lábát. Megfélemlítik, tragédiák sora éri, mégis (magas iskolák és pozíciók nélkül is) érzi, hol van az igazság a szövevényes hatalmi játszmában, mellyel Bérest, a „doktor urat” mindenáron félre akarják söpörni. A legfőbb erénye számunkra ennek a filmnek mégis a Kádár-kori pártelit, Orwell szavaival az egyenlőbbek az egyenlők között” részletezése, ahol mindig parancsolgatnak és mindig félnek egyidejűleg. Van köztük primitív poszt-Rákosista (Béres közvetlen főnöke) felfelé…

Értékelés

Színészi alakítás - 70%
Látványvilág - 80%
Tartalom - 75%
Dráma - 75%

75%

User Rating: Be the first one !
75

Article Tags: · · · · · · · ·

Comments are closed.

Filmezzünk!

Filmezzünk!

Nox App Player Download