A metál hangja (2021) – Kritika

Az írásom előtt pár órával elgondolkoztam azon, hogy miért is néztem teljesen végig a filmet, beleértve a film végi felirathalmazt is, és rájöttem, mélyen megérintettek a látott képsorok. Annyira elvarázsolt, hogy keresnem kellett a szavakat, hisz éreztem, hogy van valami a levegőben, majd csak úgy özönlöttek a gondolatok. Rájöttem, mekkora power van a filmben, és a befejezés után is olyan impulzivitást éreztem, ami ritka kincsnek számít a mostani filmes felhozatalban. A metál hangja azért is volt különleges számomra, mert főszereplő dobosunkhoz hasonló problémával küzdök nap mint nap. Bár az én hallásom elvesztése nem most, és nem ilyen nagy mértékben változott rossz irányba, ezzel együttvéve, saját magamon tapasztalva, az átélt élmény befogadása még különlegesebb volt, mint a tökéletesen halló embertársaimnak.

Komoly és erős felütéssel nyit Darius Marder (rendező) filmje, hisz oly inpulzív sebességgel és ritmikával éljük át Rubennel “munkájának” erejét, hogy szinte várjuk, mikor fejezi be a zeneszámot, oly erőszakosan “bántó” a fülünknek. Aztán szinte kellemes az a csönd, mely körülvesz bennünket, és totálisan átéljük, mekkora hangrobbanásnak vannak kitéve fülei, és innen indulnak a problémák. Gyorsan adja tudtunkra a rendező, hogy bizony nagy gikszerrel kell megküzdenie Ruben Stone-nak, a punk-metál zenekar dobosának. Egyik pillanatról a másikra nagy mértékben romlik hallása, és ennek feldolgozásáról, az ezzel való együttélésről, majd pedig a “megoldásáról” (?) szól a Sound of Metal.

A kérdőjel jogosan van ott a megoldás szó után, hisz, ha hallásunk valamilyen okból kifolyólag csökken, akkor azt már visszanyerni nem lehet. Ez sajnos tény. Ez a kóros állapot nem visszafordítható, nincs rá gyógyír, csak csökkenteni lehet a hallásromlás szintjét. Ezt feldolgozni, az ok-okozat összefüggéseket megérteni nekem is több évembe került. Nem is csoda tehát, hogy Rubennek az élete teljesen felfordul, és emiatt elveszíti zenekarát. Szerelme segítségével olyan siketnéma közösség tagjává válik, akik megtanítják neki, hogy kell ezzel a betegséggel élni. Közben nagy erővel és kitartóan spóról a fülműtétre, amitől majd csodát vár, és visszanyerheti régi életét, és egyúttal szerelmét is. Vágyának beteljesülése a film nagy drámája és csattanója.

Darius Marder mintha tudná mivel jár ez az élet, szemléletesen ábrázolja a világunk hangjait egy hallássérült szemszögéből. Riz Ahmedet személy szerint a 7 évvel ezelőtti Éjjeli Féregben ismertem meg először egy iszonyatosan erős mellékszerepben Jake Gyllenhaal oldalán, ahol kiemelkedően asszisztált neki. Azon kevesek egyike, akik páratlan tehetséggel, erős kisugárzással rendelkeznek, de még nem jött el az idejük.

A film folyamatosan odaszögel a székhez, és egyre több gondolatot fogalmaz meg bennünk a hallássérültek nehézségeivel kapcsolatban.

A siketek jelnyelvét elsajátító Rubenben megmutatkozó változás is a folyamat része, olyan szívszorító és  tragikus hangulatot is áraszt magából, mely egyben rémisztő is volt. Miután Rubennek sikerül a műtét és megszerzi az implantátumot, ami a hallását javítja, kétségtelenül ez a film egyik kiemelkedő aspektusa, hisz itt döbben rá arra a tényre, hogy nincs megjavult fül, és nincsenek az életben csodák, ezzel a kórral bizony élete végéig küzdenie kell… ahogy nekem is… 🙁

A metál hangja című film erőssége az, hogy kísérteties hallani – vagy nem hallani – nekünk is, hogy miképpen romlik Ruben hallása, illetve megdöbbentően vizualizálja a rendező azt a kontrasztot, mely a tiszta hangzás és Ruben hallása közt létezik. A film okosan váltogat e kettő közt, és jól szemlélteti azt a fémes hangot, melyet Ruben hall. Itt van az a pont, ahol örülnie kéne, hisz sikerült a műtét, de gyorsan rádöbben, az új hangok köszönőviszonyban sincsenek a való élet igazi hangjaival.

Ez olyan szívfájdalmas pontja a műnek, ahol egy könnycseppet is elmorzsoltam szemem alatt.

A hangok megtervezésének és azok pontos kivitelezésének pillanatai jelentik tehát a Sound of Metal pozitívumait, melyben tökéletesen ábrázolódik, amivel megbirkóznak a gyengén hallók, vagy a siketek. Riz Ahmed kiemelkedő teljesítménye nélkül, csupán egy félkarú óriás lett volna a Metál Hangja.

Könnyen átélhetően, szenvedélyesen, árnyaltan, mindeközben reálisan ábrázolja az érintetteket.

A helyzetével folyamatosan megküzdő hősünk tehát egy gyönyörűen elkészített filmben mutatja be a siketek világát, átélhetjük a függőségét, mindezt úgy, hogy teljesen hátrahagy mindenféle közhelyet, ami a legfontosabb eleme a műnek! A metál hangja tehát olyan impulzív, szenzoros élmény, melyet senkinek nem szabadna kihagynia…

Kritika: Kovács Ferenc # Bruce

A valaha volt 20 legjobb zenés film az IMDB szerint