Járatlan utakon (2023) – Kritika

Sylvian Tesson önéletrajzából kilenc éve egy ragyogó papírra vetett mű született, ami rögtön bestseller lett a franciáknál.  Nos az ebből készült film, mely nálunk Járatlan utakon címmel fut most a mozikban nem lett annyira best…

Denis Imbert közösen írta meg a forgatókönyvet a mű szerzőjével, mely általában azt szokta eredményezni, hogy a film alkotásakor egy személyesebb hangvétel rajzolódik ki a nézőben, azonban most valahogy nem volt tapintható az emberközelség és lelki átváltozás, mely a könyvben nagyszerűen kirajzolódott. Amikor szembenézünk a múltunkkal és a cselekedeteink láthatóan mély benyomást tesznek ránk, az ember elgondolkodik életén, és döntést hoz. Ez a döntés, az író Sylvian Tesson életében akkor történt meg, mikor egy alkoholmámorban átélt éjjel balesetet szenvedett, és hajszál híján a túlvilágra költözött volna.

Az esemény: egy megcsúszott kéz, huszonhat csonttörés, utána hosszantartó kóma, és az ezzel járó összetört szív. A rehabilitáció hajnalán elhatározásra jut, és megígéri magának: gyalog átkel Franciaországon, és megteszi azt az 1300 km-t, amely elválasztja a Mercantourt a Cotentintől. Tehát egy hatalmas vándorlás közepette újrabootolja, újraindítja addigi életét.

Ha megnézzük a Járatlan utakon művet, rájövünk vannak könyvre írt alkotások melynek jobbat tesz ha az irodalom területén maradnak. A jószándék folyamatosan érezhető, hogy a direktor próbál egy nagyszerű verses könyvet átadni mozgókép formájában úgy, hogy lapozgatás közben helyenként csodálatosan fotózott képeket kapunk.

Jean Dujardin igaz mindent megtesz, hogy személyiségváltozását megtapasztalhassuk miközben kilométereket hagy maga mögött, azonban a szép tájak, és a monologizálása édeskevés ahhoz, hogy szíven üsse a nézőt, hisz az átmenet és a lelki átváltozás kevésbé érhető tetten.

Érdekes, hogy megértjük azt a fájdalmat, mely az írót bizonyára hatalmába kerítette az utakon, de ennek a fáradtságnak és testi szenvedésnek az értelmezése Dujardin játékában már kevésbé hihető, pedig a színész az eredeti könyv elolvasása után arról álmodozott, hogy eljátssza Tesson szerepét.

A film Franciaország elfeledett ösvényein kalauzol el minket, távol az utaktól és egy olyan társadalom forgatagától, ahol az egyének csupán vulgáris statisztákká válnak. Az út értelme tehát, hogy Pierre másként térjen vissza életébe, miközben sziklás folyosókat hagy maga mögött, melyek saját leküzdendő akadályainak metaforáivá váltak. Csupán Dujardin érzelmei valóságosak az út során, azonban a visszaemlékezések kínosak, a beszédei pedig nem mindig időszerűek az adott ponton.

A másik gondom, hogy kellő átmenet nélkül az utat -melyen főszereplőnk jár- nagyon lazán közelíti meg a rendező.

Egyik szereplőről a másikra, egyik párbeszédből a másikra jutunk anélkül, hogy éreznénk a mélységet és a tisztulást, mely szándékaiban megmutatkozna. Ezen találkozások aligha tűnnek igazi állomásoknak a többszáz kilométeres utazáson. Távolra kerülünk ettől a szenvedő utazástól anélkül, hogy éreznénk Tesson könyvének érzékeny összetételét, pedig minden értelemben keresi önmagát Pierre. Sokat szuszog, erősen küzd, sokat monologizál, megírja gondolatait, szép képeket rajzol, bölcs gondolatokat oszt meg velünk.

Becsülendő gondolat viszont, amit a film okosan sugall, hogy lehet az életed nagyszerű, és minden stimmelhet körülötted, akkor is történhet olyan pillanat, mely gyökerestül megváltoztathatja és kifordíthatja a tökéletesnek hitt életed. Le kell ereszkedned és meg kell becsülni életed hátralévő részét, hisz az élet mindenkivel úgyanúgy képes elbánni, mindentől függetlenül. Sajnos azonban az utazás általi varázst nem kapjuk meg, amiről a filmek szólnia kellene, kivéve talán azokat a felemelő és csodálatosan bemutatott francia tájakat melyeket Denis Imbert által felvett kamera elénk tár.

//Kritika: Kovács Ferenc # Bruce//

A 12 legjobb francia film, amit vétek lenne kihagyni