A tanítónő (The Kindergarten Teacher, 2018) – Kritika

A tanítónő nem lesz közönségsiker, sem fejezet a kihagyhatatlan filmek albumában. Ám mégis van benne pár tükörcserép, amibe nem árt belenéznünk, ha mostani világunk állapotáról és minőségéről gondolkodunk. Az pedig nem árt, főleg így év elején.

Ezen felül pedig tartós az igény a „tehetséggondozós” filmekre, emlékezzünk csak a Holt költők társaságára, a Good Will Huntingra vagy éppen a fedezd fel Forrester-re. A mostani dolgozat szerint Lisa (Maggie Gyllenhaal) negyvenes tanítónő egy New York-i iskolaelőkészítőben, ami még óvoda, de már betűket is tanulnak, ahogy ezt már ismerjük a Schwarzenegger-féle Ovizsaruból. Itt azonban nincs sok helye a mókának. Inkább egyfajta elégikus szomorkodás lengi körül a filmet, ám az ettől egész jól nézhető. Mégsem az a kellemes néznivaló.

A hangulat hiteles, a mondandó átjön, az alakítások pontosak, de a kimenetele, a nagybetűs tanulság, csak azt tudnánk feledni…

Mert az szörnyen frusztráló, de sajnos megalapozott. A történet amúgy az ugyanezen a címen futó 2014-es izraeli film komplett adaptálása a népektől zsúfolt New York-i multikultúrába. Adott egy Isten áldotta tehetség, az ötéves Jimmy (az előző filmben Joáv) aki az oviban, csak úgy, minden előkészület nélkül verseket ír. Illetve a sorokat maga elé dünnyögi inkább, mert írni ugye nem tud, műveit ezért Lisa jegyzi le kapkodva. A kissrác elképesztően jó, a remekbe szabott sorok viszont még egyszer nem hangzanak el, az enyhén autisztikus minizseni máris túllép rajtuk.

Lisa maga is amatőr versfaragó. Hetente próbálkozik egy irodalmi körben (inkább tanfolyamon) de nem nagyon figyelnek rá. Ő annál inkább az őstehetség nyilvánvaló jeleire. Innentől ez a küldetése: felkarolni, menedzselni, célba juttatni a (talán) pakisztáni fiúcska tálentumait. Azt teszi, ami minden gyerekekkel kapcsolatos hivatás nagy és nemes célja, s ami az ilyesféle pályákon garantált belső doppingot ad. Aki átélte, tudja miről van szó.

Csakhogy nem mindenki látja így. Sőt, igazából senki nem osztja a hősnőnk tenni vágyó lelkesedését. És nem a pénzhiány vagy a gyávaság az akadály – a világ lett ilyen. Egyszerűen nincs igény az érzelmek és gondolatok finom harmóniájára. A történet logikus sorrendben mutatja, ahogy a főhős elszigetelődik (majd kissé megborul), mert igénye a minőségi szavakra, ha úgy vesszük, a tartalmas életre, egy nagy visszhangtalan kiáltás marad. Kütyüket nyomkodó, „poszthippi” (elhangzik!) módon nevelt, kamaszgyerekei válaszra se méltatják, versein a leginkább csak hümmögnek. De most itt van egy napnál  világosabb ügy: össze kéne fogni a fiúért, elég volna pár mentori gesztus, ám a kivételes tálentum továbbra is a porban hever. És a külvilág, de tényleg mindenki, ásítva kerüli ki, meg udvariasan félrenéz, mintha csúnya rendellenességet látna a kicsi ember ábrázatán.

A végletesen frusztrált, magára maradt lélek ilyenkor szokott irracionális tettekre vetemedni, ami filmes eszközökkel jól ábrázolható. Elég csak az Összeomlásra vagy a Richard Nixon merényletre gondolni, ahol Michael Douglas illetve Sean Penn visz végig hasonló bekattanást emlékezetes alakításokkal.

A végére itt is akciófilm kerekedik az elégikus történetből, de szó nincs vérről, lövöldözésről.

A Lisában dúló belső tusából ugyanis a gyermekvédő (pedagógus) énje kerül ki győztesen – a mindenáron jót akaró paranoiás hajlam pedig kudarcot vall. Bánjuk is meg nem is. Mert a mentésére érkező rendőrautóba beültetett Jimmy fiú végül hiába motyogja maga elé, hogy megint van egy verse…

Kellemetlen filmről van tehát szó, ínyencek szűkebb körének, költőknek, tanároknak, mentori hajlamú magánzóknak ajánlva. Nekik is csak úgy, ha előre eldöntik, a látottak dacára mégiscsak jó dolog emberekbe fektetni, mások felemelkedésén fáradozni.

//Pálfy Gyula kritika//

10 nagyszerű film, amit még az iskolakezdés előtt látnod kell