Utazás az emlékeim körül | Kritika: Reisz Gábor – Rossz versek (2018)

Utazás az emlékeim körül | Kritika: Reisz Gábor – Rossz versek (2018)

385

Rossz versek kritika

Nemrégiben gyors egymásutánban néztem újra Reisz Gábor két nagyjátékfilmjét a VAN, valami furcsa és megmagyarázhatatlant (2014) és a 2018-as Rossz verseket, mely most, a hét végétől elérhető az HBO Go műsorán. Mindkettő úgyszólván “közérzet-film”, és mint ilyen, alapvető elvárás a főszereplővel való azonosulási hajlandóság, mert ha ez nincs meg, akkor azt hiszem mindkét film menthetetlenül ledob magáról. A VAN esetében ez nálam már 2014-ben is megvolt, és azóta is szívesen szórakozok önirónikusan az önmagát kereső céltalan bölcsész karakteren, aki már-már chaplini magasságokban, szürrealista elemekkel tarkítva bolyongja végig a mások által természetesnek érzett szociális útvesztőket, miközben reális rajzot fest a mai magyar 30-asok rögvalóságáról.

Utazás az emlékeim körül | Kritika: Reisz Gábor – Rossz versek (2018)

A Rossz versek más, sokkal szubjektívebb alkotás, melyet alá is húz a rendező főszereplése. Tamás mély önsajnálatba burkolózik, miután barátnője külföldi ösztöndíja alatt megismerkedik egy másik férfival, és elhagyja őt. A feldolgozás magányos időszakát saját múltjába merülve próbálja átvészelni, és igyekszik megérteni az eseményeket, melyek ehhez a ponthoz vezették.

Míg sok kritika számára ez a film magának Reisz Gábornak az önkeresése egy egyetemes felnövéstörténetbe ágyazva, addig számomra sokkal inkább az emlékezés mechanizmusának allegóriája.

Stiláris tekintetben játékos, asszociációs szerkezetével és a színek szimbolikájával egyszerre idézi meg Az egy makulátlan elme örök ragyogását és az Amèlie csodálatos életét. Közben a kollektív emlékezetbe is sétát tesz, megjelennek fiatal felnőtt, Y generációs identitásunk alapkövei: a 2000-es évek eleji tüntetések, a Szomszédok, a Vers mindenkinek és persze magának a televíziónak a hangsúlyossága.

Utazás az emlékeim körül | Kritika: Reisz Gábor – Rossz versek (2018)

Összességében azonban az emlékezet azon fájó paradoxonával foglalkozik, amit mindenki érzett már, aki elveszített valaki fontosat, azazhogy saját tudatalattink szubjektivitása kegyetlenül szelektál, átír, kitöröl, megváltoztat, és mindent nézőpontivá tesz. Így lesz fájó valósággá a fontos részletek elvesztése, vagy más apróságok oly erős felnagyítása, hogy nem tudunk tőle lenyelni egy falat csokoládét. A filmet szép ívben uralják ezek a szimbólumok (ajtó, levendula – a csokoládé ide kapcsolódik), és funkcionálnak egyszersmind sorvezetőként az emlékek között. Végtére is ilyen emlékezni: a körülöttünk lévő emberek mintha mindig ugyanannyi idősek lettek volna (ugyanazon színészek játsszák a családot minden emlékben), mintha gyerekként minden nagyobb lett volna, vagy tetteink tükrében nőtt volna meg, mint az egyszeri horgász kifogott hala. Bergson azt mondja, „a szabad emlékezet a múltunkba való tudatos visszanézés [melyekből azok a képek vannak jelen] amelyek cselekedeteinket a jelenlegi körülmények közt érdekelhetik, és választásunkra befolyással lehetnek” (Bergson Anyag és emlékezet) Épp így áll össze ez a film is.

Tamás a jelene alapján választotta ki azt a három életszakaszát, melyek meglátása szerint leginkább befolyásolták szerelmi életét. Ez a választás, és gondolatfolyam az, ami a laza szövésű asszociációs lánc mellett kerek egésszé teszi a látottakat.

Bár „önmegoldás”, vagy sorsfeloldás nem születik, mint ahogy valljuk be, magunk sem találjuk meg a legtöbbször a bölcsek kövét az ilyen szívhasadt indíttatású önelemzésben, de a film végén mi nézők is nagyon sok érzéssel leszünk gazdagabbak. Reisz Gábor ugyanis érzékenyen beszél a családi összetartásról, a mindent megtenni kész szülőségről, a szerelem sokszor értelmetlennek ható rétegéiről.

Érdemes erre a filmre kattintanunk a héten, ha egy kicsit alá akarunk merülni az emlékezés bugyraiba, és szívesen nekiindulnánk egy önelemző utazásnak, ha már valódi utazás elég kilátástalan mostanság.

//Kéri-Keller Szilvia//

Szerelem a Korona idején – avagy 10 ajánlott film karantén idejére

Rossz versek kritika Nemrégiben gyors egymásutánban néztem újra Reisz Gábor két nagyjátékfilmjét a VAN, valami furcsa és megmagyarázhatatlant (2014) és a 2018-as Rossz verseket, mely most, a hét végétől elérhető az HBO Go műsorán. Mindkettő úgyszólván “közérzet-film”, és mint ilyen, alapvető elvárás a főszereplővel való azonosulási hajlandóság, mert ha ez nincs meg, akkor azt hiszem mindkét film menthetetlenül ledob magáról. A VAN esetében ez nálam már 2014-ben is megvolt, és azóta is szívesen szórakozok önirónikusan az önmagát kereső céltalan bölcsész karakteren, aki már-már chaplini magasságokban, szürrealista elemekkel tarkítva bolyongja végig a mások által természetesnek érzett szociális útvesztőket, miközben reális rajzot fest a mai magyar 30-asok rögvalóságáról. A Rossz versek más, sokkal szubjektívebb alkotás, melyet alá is húz a rendező főszereplése. Tamás mély önsajnálatba burkolózik, miután barátnője külföldi ösztöndíja alatt megismerkedik egy másik férfival, és elhagyja őt. A feldolgozás magányos időszakát saját múltjába merülve próbálja átvészelni, és igyekszik megérteni az eseményeket, melyek ehhez a ponthoz vezették. Míg sok kritika számára ez a film magának Reisz Gábornak az önkeresése egy egyetemes felnövéstörténetbe ágyazva, addig számomra sokkal inkább az emlékezés mechanizmusának allegóriája. Stiláris tekintetben játékos, asszociációs szerkezetével és a színek szimbolikájával egyszerre idézi meg Az egy makulátlan elme örök ragyogását és az Amèlie csodálatos életét. Közben a kollektív emlékezetbe is sétát tesz, megjelennek fiatal felnőtt, Y generációs identitásunk alapkövei: a 2000-es évek eleji tüntetések, a Szomszédok, a Vers mindenkinek és persze magának a televíziónak a hangsúlyossága. Összességében azonban az emlékezet azon fájó paradoxonával foglalkozik, amit mindenki érzett már, aki elveszített valaki fontosat, azazhogy saját tudatalattink szubjektivitása kegyetlenül szelektál, átír, kitöröl, megváltoztat, és mindent nézőpontivá tesz. Így lesz fájó valósággá a fontos részletek elvesztése, vagy más apróságok oly erős felnagyítása, hogy nem tudunk tőle lenyelni egy falat csokoládét. A filmet szép ívben uralják ezek a szimbólumok (ajtó, levendula - a csokoládé ide kapcsolódik), és funkcionálnak egyszersmind sorvezetőként az emlékek között. Végtére is ilyen emlékezni: a körülöttünk lévő emberek mintha mindig ugyanannyi idősek lettek volna (ugyanazon színészek játsszák a családot minden emlékben), mintha gyerekként minden nagyobb lett volna, vagy tetteink tükrében nőtt volna meg, mint az egyszeri horgász kifogott hala. Bergson azt mondja, „a szabad emlékezet a múltunkba való tudatos visszanézés [melyekből azok a képek vannak jelen] amelyek cselekedeteinket a jelenlegi körülmények közt érdekelhetik, és választásunkra befolyással lehetnek” (Bergson Anyag és emlékezet) Épp így áll össze ez a film is. Tamás a jelene alapján választotta ki azt a három életszakaszát, melyek meglátása szerint leginkább befolyásolták szerelmi életét. Ez a választás, és gondolatfolyam az, ami a laza szövésű asszociációs lánc mellett kerek egésszé teszi a látottakat. Bár „önmegoldás”, vagy sorsfeloldás nem születik, mint ahogy valljuk be, magunk sem találjuk meg a legtöbbször a bölcsek kövét az ilyen szívhasadt indíttatású önelemzésben, de a film végén mi nézők is nagyon sok érzéssel leszünk gazdagabbak. Reisz Gábor ugyanis érzékenyen beszél a családi összetartásról, a mindent megtenni kész szülőségről, a szerelem sokszor értelmetlennek ható rétegéiről. https://www.youtube.com/watch?v=GwIIyk5FC_Y Érdemes erre a filmre kattintanunk a héten, ha egy kicsit alá akarunk merülni az emlékezés bugyraiba, és szívesen nekiindulnánk egy önelemző utazásnak, ha már valódi…

Értékelés

Színészi alakítás - 70%
Rendezés - 90%
Forgatókönyv - 80%
Ötlet - 85%

81%

User Rating: Be the first one !
81

Article Tags: · · · · · · · · ·

Comments are closed.

Filmezzünk!

Filmezzünk!

Nox App Player Download