Az amerikai gyáregység kritika

Az egész munka, amit Steven Bognar és Julia Reicher összehozott kimagaslik a dokumentumfilmek világából. Nem láttam még ebben a műfajban ennyire dühös, igazi, de mégis szívszorító történetet két valóban különböző kultúrájú nemzetről, a munka valódi értékéről ill. értéktelenségéről, ami összeköti őket. Kritika: Bruce

A direktorok tanulmánya kellemesen felkavaró, néhol zavaró, időnként meglepően vicces, de kétségtelenül szomorú is. Az amerikai gyáregység méltán érdemelte meg a legjobb dokumentumfilmes kategóriában az Oscar győzelmet, mondom ezt úgy, hogy az összes többi jelölt is kiemelkedő volt a maga nemében, de egyik sem ért fel az Obama házaspár által támogatott Netflixes gyöngyszemhez. A kérdéses gyár messze került az amerikai álomtól. A 2008-as gazdasági világválság a General Motors Daytonban lévő gyáregységét sem kímélte, és több mint tízezer ember megélhetése lett kérdéses annak az évnek a karácsonyára.

A végső órák tanúi között volt Steven Bognar és Julia Reicher, akik nem csak a gyáron kívül forgattak, hanem jelen voltak az utolsó legördülő kocsi elkészültekor is. Számos interjút készítettek az otthonukat is elhagyni kényszerülő emberekkel, ott dolgozó középvezetőkkel, másrészt apró videókamerákkal látták el az ott dolgozókat a pontosabb életkép ábrázolásához.

Szóval a gyár sok-sok évig lakat alatt állt, amikor 2014-ben a kínai Fuyao gyár – aki autóüveg gyártásáról lett híres – megvásárolta a telephelyet és ígéretes beruházással és több száz munkahellyel csábította a környéken élő amerikaiakat. Az Ohio állambeli adófizetők is hozzájárultak az üzem elindításához, és nagyon úgy tűnt, hogy Mr Cao (az elnök) képében a megváltót köszönthetik, hisz gazdaságilag megmentette a környékbeliek életét. Kérdéses volt ekkor azonban, milyen árat fizetnek ezért a helybeliek, és maga Amerika.

A kínai rendszabályozási kultúra sokban eltért az ottaniaknak már megszokott stílustól, mind a munkabér, mind a termelékenységet illetően. Az amerikaiak – ahogy az egyik kirendelt kínai csoportvezető fogalmazott – a dagadt ujjaikkal képtelenek voltak nemhogy a kitűzött célt elérni, de meg sem tudták közelíteni a katonai jelleggel dolgozó kínaiak munkatempóját. A következő probléma a szakszervezet hiánya volt, melyről hallani sem akart Cao elnök, hisz összehasonlítva Kínában sincs szükség egy olyan szektorra, amely az alkalmazottak és a főnökök közt lavíroz. A biztonsági előírások hanyag betartása sem idézte elő a meghitt kapcsolatot, azonban az együtt töltött sok idő, mely az ott dolgozók és a kínai betanítók között szövődött, azt eredményezte, hogy a társadalmi különbségek sem gátolták meg az embereket abban, hogy életre szóló barátságokat kössenek.

Az amerikai gyáregység első fele tehát a kulturális összecsapásokra is összpontosít, olyan elgondolkodtató jelenetekkel, melyekben az intenzív munka jól érzékelhető az üzem alsó szintjén, a kemény gyárpadlón, és a felsőn ahol a két ország középvezetői vívják meg a maguk csatáit a tárgyalókban.

Ragyogóan váltakoznak a történet gerincét képező olyan jelenetek, melyekben a drámai hatás és a nemzetkülönbségből adódó komikus, de megható pillanatok jelentik a fő vonalat, a klasszikus ismerkedős beszélgetések és a mindennapi élethelyzetek váltják egymást. Sok olyan ragyogó képkockával gazdagítja a tartalmat a rendező, amelynek köszönhetően a legkülönbözőbb érzelmeket élhetjük át a szereplőkkel együtt. Ritkán találkozhatunk nem megjátszott színészi alakításokkal, és a legragyogóbb az, hogy a dokumentumfilm igaz ereje itt és ebben a legszembetűnőbb.

Az amerikai gyáregység csak nevében szól Amerikáról. Felesleges volt ellátni e jelzővel, hisz sokkal jobban sugallja az állapotot a kínai oldal, és az Ő akaratuk. Persze, értem Én, hogy ezzel az érdeklődést is lehet növelni, de jelen esetben tök felesleges volt. Az viszont szembetűnő, hogy mennyire érzik és tudják, hol tartanak a kínaiakkal folyó összehasonlításban a gyorskaja rajongók. Néha zavarja őket és az igyekezetük is szembetűnő, de a maguk védelme miatt túl sokszor bújnak a szakszervezet és a munkakörülmények biztonságának növelése mögé, még akkor is, amikor már “csak” dolgozniuk kellene. Kínában a munka a “minden”. A munka jelenti az életet, és ezt egy kényelmes és erős öntudattal rendelkező jenkiknek nehezen lehet elmagyarázni, hogy holnaptól máshogy állítsa be az agyát arra, amiből a családját tartja el.

A film jellegéből adódóan nagyon okosan mutatja be azokat a csekély hasonlóságokat is, melyben a két nemzet él: család, munka, szórakozás, beszéd, gondolkodás…stb.

Szépen építkezik a mű, és ami nagyszerű benne, hogy végig képes lekötni a nézőt, annak ellenére, hogy nem használ a film semmiféle speciális effekteket, ami korunk nagy hatásnövelő szerepét jelenti. Sajnos. Itt nincs szükség a hatást fokozni, hisz bőven van kraft a storyba. Azonban mégsem lehet haragudni Cao elnökre, hisz kultúrájában a termelékenységet egyenértékűvé tették az élet értelmével, a kommunista országban kevés fontosabb dolog létezik ennél. Ő így sokkal hatásosabban felhúzhatta birodalmát és az elvárásokat évről évre növelni lehet a láthatatlan és brutális ostorral, amivel csapkodhatja alattvalói hátát.

Az, hogy ezt az elvet nem volt képes eldobni, amikor a lehetőségek országába lépett és csak komoly veszteségek árán tudta megvalósítani elképzelését, az már csak cukormáz. Ami okos húzás volt a rendezőpáros részéről az nem más, minthogy nem kíván állást foglalni, melyik nemzetnek ad igazat e témában. A szimpatikusság és az ellenszenv kérdése a végéig kitart bennünk. Az amcsik lassú-lusta hozzáállású munkamorálja szinte csak a pénz köré épült, és ez határozta meg az ott élő egyszerű emberek mindennapi életét, illetve a kínaiak ennek az ellenkezőjét képviselték…mindent a termelés fölé helyeztek és a teljesen behódoló munkakultúra irányította a gyárban dolgozók életét, mely látszólagos boldogságot mutatott kifele a kívülállóknak…

Azt már halkan jegyzem meg, hogy a Fuyao elnöke, Mr. Cao mennyire szerette a pénzzel járó luxust – pl. magánrepülőgéppel szálldosott a két kontinens közt –, de azért hangzatos szavakkal igyekezett “nevelni” alkalmazottait arra, mennyire nem fontos az életünkben az, hogy mennyit keresünk, mert csak a termelékenységi számok lényegesek, a többi másodlagos…

A végére természetes, hogy ezen gondolatok függvényében elgondolkodunk a jövőnkön. Az emberi munkaerőt felváltja a gépek által termelt munka. Nem mondom, hogy ez meglepő csattanó, hisz teljesen várható volt a végkifejletben ennek a kérdésnek a megjelenítése, ami egyben a legszomorúbb is. Mi lesz azon szakemberekkel, kik évtizedekig tanultak egy szakmát, elsajátították mesterségük minden csínját-bínját, aztán valaki felülről, az íróasztal mögül a számokat nézve, a hatékonyság érdekében kidobja őket majd az utcára, mint egy elhasznált és idejétmúlt koszos, gyűrött göncöt.

Akkorra már eltűnik a megbecsülés és kiábrándító lesz az, amit sokan ma még szakmunkának nevezünk…

Szóval érdekes kétirányú társadalmi portré Az amerikai gyáregység. A kölcsönös előnyökkel járó segítő kéz és a nyitott, de barázdákkal teli pracli különös kapcsolatát oly mozgalmasan, nagy lendülettel, változatosan de egyúttal fájdalmasan tálalja nekünk, amit egyhamar nem feledünk!

Kritika: Kovács Ferenc # Bruce

15 szórakoztató fotó a kulisszák mögül a kedvenc filmjeink forgatása közben