Jelentés a kicsit lehasznált ígéret földjéről | Kritika: A nomádok földje

Jelentés a kicsit lehasznált ígéret földjéről | Kritika: A nomádok földje

346

Jelentés a kicsit lehasznált ígéret földjéről | Kritika: A nomádok földje (2020)

Kicsit kiakadunk ennyi kócos fej, ennyi kinyúlt pulóver láttán. Azért Amerikától nem ezt vártuk volna. Ez itt kérem, nem a „mi” Amerikánk; Kevinék nagy háza, a pompás előkert, a menő iroda a századikon, a vakítóan fehér fogsorok. Szoknunk kell mindezek hiányát. Mert a média és a sztereotípiák – a kettő együtt – szépen vonalba fésülték az elvárásainkat. Pedig a kellemetlen látványnak jogosultsága van, A nomádok földje közepére nagyon úgy tűnik. S ha már láttunk mindenféle Amerikát a filmeken, most a proli- nyugdíjas változat is be kell, hogy férjen.

Jelentés a kicsit lehasznált ígéret földjéről | Kritika: A nomádok földje

A lecsúszottak, az odaát sokat emlegetett középosztályból kipottyantak ennek a filmnek a hősei. A lakhatás költségei meg a munkakeresés miatt folyton úton levő öregek. Akik bár viharvertek, de nem lepukkantak. Jól láthatóan van a lakóautóban (némelyek csak furgonban) élő idős hölgyeknek és uraknak valamiféle öntudatuk, mondanánk gerincük. Nemigen kérnek és fogadnak el segélyt. Dolgoznak, amit csak lehet, alszanak, ahol lehet. És nem a termálban áztatják megfáradt csontjaikat, amint azt kiérdemelték.

Filmünk hőse Fern (Frances McDormand) sem hajlandó behúzódni a baptista melegedőbe; „megleszek” mondja és inkább vacog a kisbuszában, egyedül a nagy amerikai éjszakában. Igazából ez az ő baja. Hogy elvágta magát az emberiségtől, nem tud bizalmat szavazni, immár senkinek. Ami persze túlzás, hiszen mindig mindenkinek segít. A legtöbbször úgy, hogy bárkit bólogatva meghallgat – azért is szeretik igazából. Életek sora tárul fel előtte, miközben ő maga ritkán nyílik meg, így az élete apró mozaikdarabkákból formálódik előttünk. Megtudjuk, hogy volt egy Bo nevű férje, és egy Empire nevű kisvárosban lakott. Majd, amikor mindkettő megszűnt létezni, Fern a vándorlétet választotta. Lassan kiderül, hogy nem csak a szűkös anyagiak okán vetődik fel ez az időskori nomádság, majd minden gépesített vándorló (vandweller) elvesztette legalább egy szerettét. Menekülnek tehát a kisbuszokkal a veszteség fájdalma elől is.

Jelentés a kicsit lehasznált ígéret földjéről | Kritika: A nomádok földje

Aztán egy ponton mégis csapatba verődnek. Saját társadalmat alapítanak az arizoniai sivatagban, a kaktuszok között letanyázva. A Mikulás szerű Bob Wells (valós személy, önmagát játssza) önti beléjük a lelket, egyszerre próféta és szakszervezeti bizalmi. Sarkos kapitalizmuskritikája mellé („a pénz és a piac igájában élünk”) ezernyi hasznos tanácsot oszt a nomádoknak. Fern tehát szép lassan egy laza, de barátságos család tagja lesz, mintha öreg hippik közé kerülne, akik több ponton azért nagyon régimódiak is: az ő „házuk” (kisbusz, furgon) szent magánterület, nem mindenki mehet be csak úgy…

Fern számára ez a pár négyzetméter az emlékezés terepe, épphogy nem pánikszoba. Inkább a múlt „csarnoka”. Régi képeket nézeget, az eltűnt időkön mereng, elénk pedig mindezt dokumentarista stílusban hozzák, mondhatni szenvtelenül. Premier plán se nagyon van, inkább félközeliben (szekond) mutatják Mcdormand alakját-ábrázatát. Érdekes ez az arc, szikár és fegyelmezett, mégis nagy átélt drámákat rejt. Újra belenézve a művésznő korábbi munkáiba, ideértve két korábbi Oscar-díjas alakítását is (Fargo, Három óriásplakát…) azt kell megállapítanunk: Mcdormand képes a sokféleségre. Nyílván egy valamirevaló színésznek ezt alapból hoznia kell. De azért nézzük meg, hány színészkirály él kevésnyi bejáratott manírral és fényesre koptatott gesztuskészlettel, amiről a szakírók- elegánsan – néha úgy beszélnek, hogy a „szerepet eleve XY-ra írták”. Hát igen.

A nomádok földje

Mcdormand viszont nagyjából mindent hitelesen alakít, amit a teátrum szélesre nyílt ajtaján belül talál (és az ugye „az egész világ”). A Fargóban jósággal teli bájos kismama, a Három óriásplakát’-ban egy riasztóan sebzett anyaterminátor, most meg az empatikus túlélőt hozza, aki csak kifelé összeszedett. Nem vitatjuk tehát az alakításért kiutalt újabb Oscar-díjat, semmikép. Fern belső száműzetése nem végzetszerű állapot. Hiszen felbukkan Dave, egy társ vagy afféle aki segíthetne kijönni ebből az önkéntes barlanglétből, s aki a lakóautós kényszervándorlás után végül csak visszatalál a felnőtt fiához és annak családjához. Újra asztali áldás, ropogós pulyka, rendes ágy. Mindezt osztaná a makacsul egyedül kóborló nővel, sima rokonszenvből, merthogy nincs köztük intim kapcsolat.

Vádaskodó-odamondogató, sarkosan balos film is lehetne a Nomádok földje, telve a szociális háló és a nyugdíj-rendszer hiányaira mutogatással, de mégsem az.

Nem a hibáztatás, hanem az életből távozás, annak egyfajta feldíszítése a film igazi témája. Nyilván a magas életkori átlag miatt van ez, meg azért, mert az utazók emberi minőségét leginkább csak más, hasonló nomádok értékelik, de ők aztán nagyon. Megemlékeznek mindenkiről, ha egy kényszer-vándor végül elköltözik a másik létbe, a tűz körül, esténként a kempingszékeikben. Ez azért jobb, mint egyedül a „semmi ágán” ülni. Annyi biztos, hogy a film végére meg vagyunk győzve: ez is egy reális Amerika. Ha nem is a győztes fajtából.

//Kritika: Pálfy Gyula//

A valaha volt 20 legjobb thriller film az IMDB szerint

Jelentés a kicsit lehasznált ígéret földjéről | Kritika: A nomádok földje (2020) Kicsit kiakadunk ennyi kócos fej, ennyi kinyúlt pulóver láttán. Azért Amerikától nem ezt vártuk volna. Ez itt kérem, nem a „mi” Amerikánk; Kevinék nagy háza, a pompás előkert, a menő iroda a századikon, a vakítóan fehér fogsorok. Szoknunk kell mindezek hiányát. Mert a média és a sztereotípiák - a kettő együtt – szépen vonalba fésülték az elvárásainkat. Pedig a kellemetlen látványnak jogosultsága van, A nomádok földje közepére nagyon úgy tűnik. S ha már láttunk mindenféle Amerikát a filmeken, most a proli- nyugdíjas változat is be kell, hogy férjen. A lecsúszottak, az odaát sokat emlegetett középosztályból kipottyantak ennek a filmnek a hősei. A lakhatás költségei meg a munkakeresés miatt folyton úton levő öregek. Akik bár viharvertek, de nem lepukkantak. Jól láthatóan van a lakóautóban (némelyek csak furgonban) élő idős hölgyeknek és uraknak valamiféle öntudatuk, mondanánk gerincük. Nemigen kérnek és fogadnak el segélyt. Dolgoznak, amit csak lehet, alszanak, ahol lehet. És nem a termálban áztatják megfáradt csontjaikat, amint azt kiérdemelték. Filmünk hőse Fern (Frances McDormand) sem hajlandó behúzódni a baptista melegedőbe; „megleszek” mondja és inkább vacog a kisbuszában, egyedül a nagy amerikai éjszakában. Igazából ez az ő baja. Hogy elvágta magát az emberiségtől, nem tud bizalmat szavazni, immár senkinek. Ami persze túlzás, hiszen mindig mindenkinek segít. A legtöbbször úgy, hogy bárkit bólogatva meghallgat – azért is szeretik igazából. Életek sora tárul fel előtte, miközben ő maga ritkán nyílik meg, így az élete apró mozaikdarabkákból formálódik előttünk. Megtudjuk, hogy volt egy Bo nevű férje, és egy Empire nevű kisvárosban lakott. Majd, amikor mindkettő megszűnt létezni, Fern a vándorlétet választotta. Lassan kiderül, hogy nem csak a szűkös anyagiak okán vetődik fel ez az időskori nomádság, majd minden gépesített vándorló (vandweller) elvesztette legalább egy szerettét. Menekülnek tehát a kisbuszokkal a veszteség fájdalma elől is. Aztán egy ponton mégis csapatba verődnek. Saját társadalmat alapítanak az arizoniai sivatagban, a kaktuszok között letanyázva. A Mikulás szerű Bob Wells (valós személy, önmagát játssza) önti beléjük a lelket, egyszerre próféta és szakszervezeti bizalmi. Sarkos kapitalizmuskritikája mellé („a pénz és a piac igájában élünk”) ezernyi hasznos tanácsot oszt a nomádoknak. Fern tehát szép lassan egy laza, de barátságos család tagja lesz, mintha öreg hippik közé kerülne, akik több ponton azért nagyon régimódiak is: az ő „házuk” (kisbusz, furgon) szent magánterület, nem mindenki mehet be csak úgy… Fern számára ez a pár négyzetméter az emlékezés terepe, épphogy nem pánikszoba. Inkább a múlt „csarnoka”. Régi képeket nézeget, az eltűnt időkön mereng, elénk pedig mindezt dokumentarista stílusban hozzák, mondhatni szenvtelenül. Premier plán se nagyon van, inkább félközeliben (szekond) mutatják Mcdormand alakját-ábrázatát. Érdekes ez az arc, szikár és fegyelmezett, mégis nagy átélt drámákat rejt. Újra belenézve a művésznő korábbi munkáiba, ideértve két korábbi Oscar-díjas alakítását is (Fargo, Három óriásplakát…) azt kell megállapítanunk: Mcdormand képes a sokféleségre. Nyílván egy valamirevaló színésznek ezt alapból hoznia kell. De azért nézzük meg, hány színészkirály él kevésnyi bejáratott manírral és fényesre koptatott gesztuskészlettel, amiről a szakírók- elegánsan - néha úgy beszélnek, hogy a „szerepet eleve XY-ra írták”. Hát…

Értékelés

Színészi alakítás - 90%
Látványvilág - 70%
Tartalom - 55%
Dráma - 65%
IMDB - 74%
RottenTomatoes - 94%

75%

User Rating: Be the first one !
75

Article Tags: · · · · · · · · · ·

Comments are closed.

Filmezzünk!

Filmezzünk!

Nox App Player Download