Blokád (2022) – Kritika

Komoly kérdéseket vet fel az ’56 örökségével és rendszerváltásunkkal foglalkozó újdonsült film, a Blokád. Mielőtt még kaptunk volna belőle egy kis ízelítőt, máris azzal a mércével ülünk be a moziterembe, hogy hazánk a legjobb külföldi film Oscar kategóriára nevezi. Felmerülhet a feldolgozás szempontjából rövid történelmi távlat problematikája és a kortárs, magyar, fikciós történelmi, politikai film zsánerére gondolva az elmúlt év legbotrányosabb darabja – az Elk*rtuk – miatt támadhatnak rémképeink. Vajon a Blokád illeszkedik a kellemetlen tendenciába vagy inkább igyekszik meghaladni a filmes aktuálpolitizálás keserű és kártékony dilemmáját?

Antall József (Seress Zoltán, Ifj. Vidnyánszky Attila), ill. Göncz Árpád (Gáspár Tibor) Moszkvába tartanak és készülnek a legkézenfekvőbb magyar érdek kimondására: a Varsói Szerződésnek véget kell vetni valamilyen módon. A Gorbacsovval töltött, feszült diplomáciát követően leáll az oroszoktól kapott olajellátás, a világpiaci ár pedig az egekbe szökik, így a kormány megszorításra kényszerül. Ennek következtében a rendszerváltást követő, első legnagyobb tiltakozási hullám veszi kezdetét: a taxisok blokád alá vonják az országot és a lezárt közlekedési csomópontokkal komoly fejfájást okoznak a koalícióban kétharmados hatalmon lévő MDF-nek és SZDSZ-nek. A Magyar Demokrata Fórum által állított miniszterelnök számára még rosszabb az időzítés, ugyanis kórházi ágyból kényszerül irányítani a történéseket, egy műtétet követően.

Tősér Ádám filmje történelmileg kimondottan hitelesnek bizonyult, köszönhetően Köbli Norbert forgatókönyvének, de nem szabad megfeledkezni arról, hogy az igazságalap fiktív elemekkel van feltöltve a dramaturgia kedvéért.

A hiteles történések megkonstruálása is egy pozitívum, ugyanis az izgalmas cselekmény feszültségfaktora a jól felépített jeleneteknek köszönhető, na meg az olykor egészen lírai, idézhető valós történéseknek. Antall József karaktere hordozza magával az akciót az 56-os szálon, míg a politikai thrillert a taxisblokád idején: habár egyik megvalósítás sem a legkifinomultabb a maga műfajában, ennek ellenére elég erős tud lenni, hogy pár ritmikai zavartól eltekintve, ne unatkozzunk.

Az egykori tanár és miniszterelnök karaktere nem csak a két színész magával ragadó játéka és eszköztára miatt erős, hanem a párhuzamnak köszönhetően is, amit az alkotók köré építettek: az 56-os forradalom idején egyik, míg a 90-es években a blokád másik oldalán álló hazafi számára komoly dilemmát okoz, hogy ezúttal ellene tüntetnek. Talán ebből és a magánéleti drámából kifolyólag gazdagodhatunk egy olyan, mára szinte elképzelhetetlen karakterrel, aki egyszerre politikus és hős államférfi, akire minden döntése előtt a rendszerváltás felelőssége és esküjének, valamint saját erkölcsének súlya nehezedik.

A hiteles történelmi alap fikcióval való keverését viszont Göncz Árpád karaktere bánja, aki köztársasági elnök létére egy szenilis, számító, jellemtelen, egységet felrúgó, nevetséges és együgyű alakként jelenik meg.

A köztársasági elnök karaktere mellett a film negatívuma még a kellemetlen, kínos humor, amellyel előszeretettel élnek a készítők, a mellékkarakterek – főként nők – végtelen lebutítása, valamint a történetmeséléshez rendelt szájbarágós, didaktikus dialógusok. Szerencsére az aktuálpolitikai utalások kellemetlen jelenléte elég minimális ahhoz, hogy elrontsa a felépített élményt, így nem kell amiatt aggódnunk, hogy az Elk*rtuk szelleme idéződik meg a képernyőn.

Habár Göncz Árpádé nem is, de Antall József karaktere a helyére került és egy korrekt történelmi-politikai filmet kaptunk, amely biztosan említésre méltó darab, ha a taxisblokád, vagy a rendszerváltás kezdete kerül szóba. Még ha nem is tud kiszakadni az aktuálpolitikai utalgatások divatos, de annál kellemetlenebb tendenciájából a Blokád, a hitelességre törekvés szerencsére nagyobbrészt mindvégig jellemzi.

//Csuka Gergő kritikája//

Az 53 éves Brendan Fraser mára teljesen felismerhetetlenné vált