FILMEZZUNK.HU
Az ördögűző: A hívő (2023) – Kritika

Az ördögűző: A hívő (2023) – Kritika

487

Az ördögűző: A hívő (2023) – Kritika

David Gordon Green Halloween-trilógiája után újabb franchise felélesztésére szegődött, habár Michael Myers történetéről szóló alkotásai a pénzügyi sikertől függetlenül elég lesújtó kritikákat kaptak. A rendező – horrorfilmjei alapján – számomra azt a mítoszt erősíti, hogy egy középszerű alkotó kezébe adott neves horrorfranchise pénzügyileg képes a helytállásra, viszont a már régóta élő brand ismertsége tartja csak fent ezen működést. Még véletlenül sem David Gordon Green az, aki az évtizedes szinten túljáratott sablonok egymásutánját társadalmi kérdések primitív értelmezésével tarkítja és ezidáig képtelen megújítani a 80-as években már kialakult slasher alapállást. Az ördögűző: A hívő előtt kevéssé reménykedtem, hiszen a rendező szakmai szerepét illető fenntartások mellett az elmúlt évtizedben a Démonok között franchise már csúcsra járatta a stílusos, de plázakonform exorcizmust. Maradt mit újítani az ördögűzős horror alműfajon belül?

Az ördögűző: A hívő (2023) – Kritika

Mivel az új film – ahogyan Green Halloweenje esetében is történt – figyelmen kívül hagyja az összes eddigi részt, az örök első fiktív ideje után vehetjük fel a fonalat. Viszont eltelt azóta jó pár év. Chris MacNeil (Ellen Burstyn) lánya, Reagen elvesztése után előszeretettel ad tanácsokat és nyújt segítséget a hasonló helyzetbe kerülőknek, de ezúttal olyan eset részesévé válik, ami a sajátjánál durvábbnak ígérkezik. A neves színésznő karakterének kell kis idő, mire feltűnik a színen, viszont addig Angela és barátnőjének megszállásával foglalkozunk, ami sajnos meg sem próbál újat nyújtani, de cserébe ijesztőnek sem mondható különösebben.

Mintha a készítők az ingerek fokozását csupán úgy akarnák megoldani, hogy megkettőzik a megmentendő, megszállt kislányok számát. Nehéz feladat a történet ingergazdagabb környezetbe ültetése, de ez lett volna a készítők feladata, viszont a kettős megszállás mellett a jumpscare-használat, valamint az eredetiben kiválóan működő lassú kameramozgással és sejtelmes hanggal aláfestett nagytotálok hiánya a megoldatlanságról tanúskodik.

Megérkezett Az ördögűző: A hívő előzetese, rögtön magyar szinkronnal!

Sajnos a gyermekfőszereplős horrorfilmek eredeti lényege eléggé feledésbe merült a XX. század zsáneralkotásaiban és David Gordon Green filmje is erősíti a tendenciát: Reagen a fizikai törvényeket áthágva viselkedett, ráadásul tudata és hangja alapján egy felnőtt férfi szólt vissza a kislány szájából – ezért is volt ijesztő. Ez a fajta elemi félelemre építő gondolat a sokadik film után nem elegendő, még akkor sem, ha a démoni megnyilvánulások nem csak egy egyszerű ijesztést szolgálnak, hanem a démon emberfeletti hatalmának egyre konkrétabb megtestesülését jelentik. Kell még egy izgalmas történet és annak íves felépítése, ez esetben pedig egy kicsit frissebb, elütőbb megoldás is szükséges az eredetihez képest. Az egyik újítás pedig egészen jó ötletnek is tűnik: mivel minden kultúrában létezik ördögűzésnek megfelelő rítus, ezért a nyugati kultúra előző részben megismert római rítusát próbálja boronálni a film egyfajta pogány, keleti szertartással.

A koncepció mögött az a tényleges állítás áll, hogy számos vallás és világnézet képvisel és hisz közös nevezőnek bizonyuló állításokban, azonban a film abba a csapdába is esik, hogy a nagyobb ókori vallások egyenjogúságának és egyenrangúságának bizonygatása közepette elkezd divatosnak tűnő állításokat tenni, amelyek nem állják meg a helyüket.

A felszínes történeti koncepció miatt úgy tűnhet, mintha minden kultúrát ugyanolyan fejlettségi és elismertségi szintre helyezne a film, azonban az igazán felháborító még csak nem is ez: az ördögűzést felváltva viszik véghez a két nagy vallási tömböt szimbolizáló papok és papnők. Miközben a film vallások közt szeretne békét teremteni, azt állítja, hogy minden vallás az adott lokációnak megfelelő külsőségeket veszi fel, de a magja az egy és ugyanazon igazság. Közben viszont elfelejti, hogy a hitkérdés mindig is individuális kérdés volt és nem lesz működőképesebb a rítus, ha minden vallás minden elemét használjuk, de nem hiszünk bennük.

Az ördögűző: A hívő (2023) – Kritika

A kultúrakeveredés sovány vallási alapú közösségének hirdetésén kívül, jó szándékkal és felszínes eszközökkel, de a feminizmust is bevonja a film társadalmi háttérkérdésként: Chris MacNeil saját lányának ördögűzésén nem vehetett részt és nem rest ezért felvázolni az összeesküvést, hogy Karras és Merrin atyák a patriarchátus szellemiségét követve zárták magukra az ajtót és hagyták kint az aggódó szülőt. Ha tartalmi hibákon túl keresnénk a filmben bármi értékelhetőt, az talán Ellen Burstyn és a megszállott lányok alakításai lennének, bár ezekkel sem lehetünk végtelenül megelégedve.

Ha van is még potenciál és kiaknázatlanság az ördögűzős horrorfilmek terén, akkor azt nem David Gordon Green filmje fogja bizonyítani.

Mivel az Universal 400 millió dollárt fizetett csupán a franchise-jogokért, ezért a trilógia elkészítésében érdekelt, viszont Green helye a film fogadtatását követően megingott a rendezői székben és kétséges, hogy a három film együttvéve képes lenne-e ennyi pénzt termelni, ráadásul a gyártási költségeket nem is említettem. Sajnos ahhoz több kellene, mint a száraz másolás és a horrorfilmek gyakori csapdájában való fetrengés, a leegyszerűsített társadalmi dilemmák és felszínes kérdések közti démonszállta vonaglás.

//Csuka Gergő kritikája//

Az apáca csúf és gonosz démonja a valóságban ILYEN bájos

Az ördögűző: A hívő (2023) – Kritika David Gordon Green Halloween-trilógiája után újabb franchise felélesztésére szegődött, habár Michael Myers történetéről szóló alkotásai a pénzügyi sikertől függetlenül elég lesújtó kritikákat kaptak. A rendező – horrorfilmjei alapján – számomra azt a mítoszt erősíti, hogy egy középszerű alkotó kezébe adott neves horrorfranchise pénzügyileg képes a helytállásra, viszont a már régóta élő brand ismertsége tartja csak fent ezen működést. Még véletlenül sem David Gordon Green az, aki az évtizedes szinten túljáratott sablonok egymásutánját társadalmi kérdések primitív értelmezésével tarkítja és ezidáig képtelen megújítani a 80-as években már kialakult slasher alapállást. Az ördögűző: A hívő előtt kevéssé reménykedtem, hiszen a rendező szakmai szerepét illető fenntartások mellett az elmúlt évtizedben a Démonok között franchise már csúcsra járatta a stílusos, de plázakonform exorcizmust. Maradt mit újítani az ördögűzős horror alműfajon belül? Mivel az új film – ahogyan Green Halloweenje esetében is történt – figyelmen kívül hagyja az összes eddigi részt, az örök első fiktív ideje után vehetjük fel a fonalat. Viszont eltelt azóta jó pár év. Chris MacNeil (Ellen Burstyn) lánya, Reagen elvesztése után előszeretettel ad tanácsokat és nyújt segítséget a hasonló helyzetbe kerülőknek, de ezúttal olyan eset részesévé válik, ami a sajátjánál durvábbnak ígérkezik. A neves színésznő karakterének kell kis idő, mire feltűnik a színen, viszont addig Angela és barátnőjének megszállásával foglalkozunk, ami sajnos meg sem próbál újat nyújtani, de cserébe ijesztőnek sem mondható különösebben. Mintha a készítők az ingerek fokozását csupán úgy akarnák megoldani, hogy megkettőzik a megmentendő, megszállt kislányok számát. Nehéz feladat a történet ingergazdagabb környezetbe ültetése, de ez lett volna a készítők feladata, viszont a kettős megszállás mellett a jumpscare-használat, valamint az eredetiben kiválóan működő lassú kameramozgással és sejtelmes hanggal aláfestett nagytotálok hiánya a megoldatlanságról tanúskodik. Sajnos a gyermekfőszereplős horrorfilmek eredeti lényege eléggé feledésbe merült a XX. század zsáneralkotásaiban és David Gordon Green filmje is erősíti a tendenciát: Reagen a fizikai törvényeket áthágva viselkedett, ráadásul tudata és hangja alapján egy felnőtt férfi szólt vissza a kislány szájából – ezért is volt ijesztő. Ez a fajta elemi félelemre építő gondolat a sokadik film után nem elegendő, még akkor sem, ha a démoni megnyilvánulások nem csak egy egyszerű ijesztést szolgálnak, hanem a démon emberfeletti hatalmának egyre konkrétabb megtestesülését jelentik. Kell még egy izgalmas történet és annak íves felépítése, ez esetben pedig egy kicsit frissebb, elütőbb megoldás is szükséges az eredetihez képest. Az egyik újítás pedig egészen jó ötletnek is tűnik: mivel minden kultúrában létezik ördögűzésnek megfelelő rítus, ezért a nyugati kultúra előző részben megismert római rítusát próbálja boronálni a film egyfajta pogány, keleti szertartással. A koncepció mögött az a tényleges állítás áll, hogy számos vallás és világnézet képvisel és hisz közös nevezőnek bizonyuló állításokban, azonban a film abba a csapdába is esik, hogy a nagyobb ókori vallások egyenjogúságának és egyenrangúságának bizonygatása közepette elkezd divatosnak tűnő állításokat tenni, amelyek nem állják meg a helyüket. A felszínes történeti koncepció miatt úgy tűnhet, mintha minden kultúrát ugyanolyan fejlettségi és elismertségi szintre helyezne a film, azonban az igazán felháborító még csak nem is ez: az ördögűzést felváltva viszik véghez a…

Értékelés

Színészi alakítás - 40%
Karakterek - 30%
Történet - 30%
Rendezés - 30%
IMDB - 39%
Rotten Tomatoes - 22%
Mafab.hu - 71%

37%

User Rating: Be the first one !
37

Article Tags: · · · · · · · · · ·