Nem hagytak nyomokat (2022) – Kritika

Nem hagytak nyomokat (2022) – Kritika

656

Nem hagytak nyomokat (2022) – Kritika

Jan P. Matuszynski lengyel rendező a 80-as évek kommunista rendszerét bemutató filmdrámájával igyekszik Andrzej Wajda nyomdokaiba lépni és feldolgozni egy napjainkra is hatással lévő, erős töltetű eseménysorozatot. A „Nem hagytak nyomokat” cím az akkori önkényes információ- és szabadságjog-korlátozásra is utalhat, viszont egy jóval mélyrehatóbb szimbolika részeként ismerhetünk a filmben is jó párszor elhangzó kijelentésre, amely identitásformáló erőként hatott a Keleti blokk államaiban élő társadalmakra.

Nem hagytak nyomokat (2022) – Kritika

A kommunista Lengyelországban a Walesa Szolidaritás mozgalmának megalakulását követő időkben, de még a rendszerváltástól távolabb, 1983-ban két fiatalt kapnak el a rendőrök egy köztéren. Jurek Popielt és Grzegorz Przemyk-et erőszak árán viszik be az őrsre, ahol az erő jogán, valós indok nélkül megverik Przemyk-et, aki sérüléseibe belehal. Barátja Popiel, egyetlen szemtanúként az eltusolás gátja, így az államhatalom mindent megtesz a helyzet csendesebb rendezéséért – sikertelenül. Nemzetközi méretűvé növi ki magát a két fiatal rémtörténete, de mindez nem gátolhatja meg a szerveket a határokon belüli törvénytelen eszközök alkalmazásában, amelyekkel előszeretettel élnek továbbra is.

Matuszynski filmje láthatóan folytatja a lengyel filmművészet ékkövének – Andrzej Wajdanak – örökségét: egy már elmúlt történelmi korszak felidézését viszi véghez, korhű díszletekkel és öltözettel ruházza fel a kibontakozó nemzeti drámát és a felépített hangulat az eseménydús cselekménnyel párosulva alkot egy páratlan élményt.

Popiel hosszúra nyúló szenvedése realista környezetben ábrázolva iszonyatosan testközelinek érződik, ráadásul a felépített 80-as évek hangulata egy thrillerbe ágyazva a puszta kellemetlen várakozással képes elérni, hogy a közel két és háromnegyed óra alatt ne érezzük vontatottnak a filmet, ne kelljen unatkoznunk alatta.

Nem hagytak nyomokat (2022) – Kritika

Popiel színészi játéka elengedhetetlen a gördülékeny filmélményhez, ugyanis olykor csak reakcióira tudunk hagyatkozni. Karaktere a pozitív értelemben vett sztereotip fiatal tanuló, aki az államhatalomnak kiszolgáltatva, jogaitól megfosztva egy apró, de jelentős tényezőként tevékenykedik. Sérülékenysége és idealizmusa, na meg a küzdéshez való idegszálai és ereje miatt egy végtelenül azonosulható központi karakter, emiatt pedig a filmben gyakorlatilag az ő és környezete egzisztenciájának zsarolással és egyéb módszerekkel való megingatása történik folyamatosan. A feszültséget az újabb és újabb akadályok véget nem érése képzi, amely abból a frusztráló igazságtalanságból indul ki, hogy főszereplőnk tehetetlenül sodródik az árral és próbálja nem megszegni a törvényeket, míg a törvényekre hivatkozó szervek alvilági módszereket alkalmazva próbálják ellehetetleníteni az igazságszolgáltatást. A rendőrség egy erőszakszervezetként, az állam pedig bűnszervezetként működik a fojtogató légkört előidéző kommunista érában.

A Nem hagytak nyomokat legnagyobb erőssége, hogy eltér a hozzá és műfajához kapcsolódó előítéletektől: amikor a menekülés cselekményszála kezd kifúlni, akkor váltunk a főszereplő környezetét szétzúzni hivatott családfelbontó módszerekhez, amelyek egy már rég bevitt ütés láncreakciójaként érnek célba.

A történelmi drámából egy megrontott társadalom drámája kerekedik, amely nemcsak Popiel történetét erősíti, hanem alapkőként helyeződik szociális és politikai viszonyaink, polgárosodásunk előzményébe. A Keleti blokk országaiban élők számára egy rendkívül átélhető és tragikus élmény válik a történetből, amely napjaink feszültségét hasonlóképpen reprezentálja, mint a rendszerváltás derekán hemzsegő problémákat: a XXI. századi megoldatlan problémáink gyökerét fedezhetjük fel Matuszynski filmjében – ha kellemetlen is, de őszinte és igaz.

Nem hagytak nyomokat (2022) – Kritika

A temérdek szorongást, amelyet a felszínen érzünk, tovább fokozza, mikor bekúszik a képernyőre az „igaz történet alapján készült” felirat. A Nem hagytak nyomokat valószínűleg nem lesz sem kultfilm, sem széles körben ismert, örök érvényű produkció, de egy valami biztos: a nemzeti traumafeldolgozás egyik igényes mintapéldájaként tartható számon, hiszen a bemutatott korszak feldolgozása sosem volt még ennyire fontos, mint mostanság, amikor a felszínre úsznak a rendszerváltás során vízbe dobott traumahullák.

//Csuka Gergő kritikája//

Ők (2022) – Kritika

Nem hagytak nyomokat (2022) – Kritika Jan P. Matuszynski lengyel rendező a 80-as évek kommunista rendszerét bemutató filmdrámájával igyekszik Andrzej Wajda nyomdokaiba lépni és feldolgozni egy napjainkra is hatással lévő, erős töltetű eseménysorozatot. A „Nem hagytak nyomokat” cím az akkori önkényes információ- és szabadságjog-korlátozásra is utalhat, viszont egy jóval mélyrehatóbb szimbolika részeként ismerhetünk a filmben is jó párszor elhangzó kijelentésre, amely identitásformáló erőként hatott a Keleti blokk államaiban élő társadalmakra. A kommunista Lengyelországban a Walesa Szolidaritás mozgalmának megalakulását követő időkben, de még a rendszerváltástól távolabb, 1983-ban két fiatalt kapnak el a rendőrök egy köztéren. Jurek Popielt és Grzegorz Przemyk-et erőszak árán viszik be az őrsre, ahol az erő jogán, valós indok nélkül megverik Przemyk-et, aki sérüléseibe belehal. Barátja Popiel, egyetlen szemtanúként az eltusolás gátja, így az államhatalom mindent megtesz a helyzet csendesebb rendezéséért – sikertelenül. Nemzetközi méretűvé növi ki magát a két fiatal rémtörténete, de mindez nem gátolhatja meg a szerveket a határokon belüli törvénytelen eszközök alkalmazásában, amelyekkel előszeretettel élnek továbbra is. Matuszynski filmje láthatóan folytatja a lengyel filmművészet ékkövének – Andrzej Wajdanak – örökségét: egy már elmúlt történelmi korszak felidézését viszi véghez, korhű díszletekkel és öltözettel ruházza fel a kibontakozó nemzeti drámát és a felépített hangulat az eseménydús cselekménnyel párosulva alkot egy páratlan élményt. Popiel hosszúra nyúló szenvedése realista környezetben ábrázolva iszonyatosan testközelinek érződik, ráadásul a felépített 80-as évek hangulata egy thrillerbe ágyazva a puszta kellemetlen várakozással képes elérni, hogy a közel két és háromnegyed óra alatt ne érezzük vontatottnak a filmet, ne kelljen unatkoznunk alatta. Popiel színészi játéka elengedhetetlen a gördülékeny filmélményhez, ugyanis olykor csak reakcióira tudunk hagyatkozni. Karaktere a pozitív értelemben vett sztereotip fiatal tanuló, aki az államhatalomnak kiszolgáltatva, jogaitól megfosztva egy apró, de jelentős tényezőként tevékenykedik. Sérülékenysége és idealizmusa, na meg a küzdéshez való idegszálai és ereje miatt egy végtelenül azonosulható központi karakter, emiatt pedig a filmben gyakorlatilag az ő és környezete egzisztenciájának zsarolással és egyéb módszerekkel való megingatása történik folyamatosan. A feszültséget az újabb és újabb akadályok véget nem érése képzi, amely abból a frusztráló igazságtalanságból indul ki, hogy főszereplőnk tehetetlenül sodródik az árral és próbálja nem megszegni a törvényeket, míg a törvényekre hivatkozó szervek alvilági módszereket alkalmazva próbálják ellehetetleníteni az igazságszolgáltatást. A rendőrség egy erőszakszervezetként, az állam pedig bűnszervezetként működik a fojtogató légkört előidéző kommunista érában. A Nem hagytak nyomokat legnagyobb erőssége, hogy eltér a hozzá és műfajához kapcsolódó előítéletektől: amikor a menekülés cselekményszála kezd kifúlni, akkor váltunk a főszereplő környezetét szétzúzni hivatott családfelbontó módszerekhez, amelyek egy már rég bevitt ütés láncreakciójaként érnek célba. A történelmi drámából egy megrontott társadalom drámája kerekedik, amely nemcsak Popiel történetét erősíti, hanem alapkőként helyeződik szociális és politikai viszonyaink, polgárosodásunk előzményébe. A Keleti blokk országaiban élők számára egy rendkívül átélhető és tragikus élmény válik a történetből, amely napjaink feszültségét hasonlóképpen reprezentálja, mint a rendszerváltás derekán hemzsegő problémákat: a XXI. századi megoldatlan problémáink gyökerét fedezhetjük fel Matuszynski filmjében – ha kellemetlen is, de őszinte és igaz. A temérdek szorongást, amelyet a felszínen érzünk, tovább fokozza, mikor bekúszik a képernyőre az „igaz történet alapján készült” felirat. A Nem hagytak nyomokat valószínűleg…

Értékelés

Színészi alakítás - 65%
Forgatókönyv - 75%
Vizuális koncepció - 55%
Karakterek - 65%
Rendezés - 75%
IMDB - 71%
RottenTomatoes - 58%
Mafab.hu - 71%

67%

User Rating: Be the first one !
67

Article Tags: · · · · · · · ·

Nox App Player Download