Mosolyogj (2022) - Kritika

Mosolyogj (2022) – Kritika

1175

Mosolyogj (2022) – Kritika

Nevetésünkben az önfeledtség, mosolyunkban a pillanatnyi szívmelengető boldogság fejeződik ki, amely azonnal elillan, amint elvesszük a fókuszt boldogságunk tárgyáról és visszazuhanunk a valóságba. A mosoly minél ritkább, annál nagyobb ereje van, annál erősebb érzést fejez ki, ezért a túl gyakran látott, fülig érő jelenség mögött egy egészségtelen viszony is rejtőzhet: az arcunkra kiülő vidámság maszkként is funkcionálhat, elrejtve valós érzelmeinket és szorongásunkat. A neurózisába vagy traumájába egyre mélyebbre temetkező, álarcot viselő ember egy idő után elfelejti, hogy a maszk mögötti érzések megtagadása az érzelemmentesség kiváltója lehet, így a leplező mosoly a kiszélesedés után irreális ideig fagy az arcra, ezzel felszínre szivárogtatva a belső poklot az öröm egyik legőszintébb eszközén keresztül. Parker Finn első nagyjátékfilmjének pedig ez adja a félelemfaktorát.

Mosolyogj (2022) - Kritika

Dr. Rose Cutter orvosként tevékenykedik és teljes erőbedobással igyekszik pszichotikus betegeit visszarántani a valóságba, mígnem egyik páciensének esete súlyosan traumatizálja. Rose kényszerszabadságra megy és próbálja rendbe tenni életét vőlegénye, Trevor segítségével, azonban nem bírja kiverni fejéből a megrázó esetet megelőzően, betege arcára kiülő hatalmas mosolyt. A szürreális vigyor kergeti őt különböző alakok arcán keresztül, ráadásul egyre több konfliktus keletkezik a felszínre törő otthoni traumák okán.

Nem kezdődhet horror egy komoly, központi dráma nélkül és szerencsére ez itt jelen is van: a feszítő közeg alapját a főszereplő feldolgozatlan traumái miatti torzulások okozzák és jó ideig nem vagyunk képesek eldönteni, hogy ezeket valós eseményekként, vagy a világra rávetülő szubjektív rémképekként kéne értelmeznünk.

A horrorfilmek mindig is az adott kor problémáira aktuális reakcióként funkcionáltak, a Mosolyogj esetében pedig azt az érzést kapjuk, hogy a posztmodern, fogyasztói világ legnagyobb frontvonalai és küzdelmei az egyénen belül játszódnak le. Ezt az utóbbi évtizedben felerősödő művészhorrorok egyik alműfaja, a traumahorror meg is erősíti – nem véletlen lesz ismerős a helyzet, hiszen számos horrorfilm alaptémája a személyes, feldolgozatlan, szorongató élmény, akárcsak a Babadooknak vagy az éppen egy kis skandináv mitológiával fűszerezett A rítus (2017) című filmnek. Rose számára a páciensével történtek az elindító tényező, amely felszínre hozza azt a borzasztó élményt, amelyet a doktornő gyermekkorában élt át és még mindig önmagát hibáztatja miatta: édesanyja elvesztését.

Mosolyogj (2022) - Kritika

Parker Finn filmjével akkor kezdődnek a problémák, amikor tovább szeretnénk menni a zsánerrel kapcsolatos gondolatmeneten és feltesszük a kérdést, hogy a tömeghorror vagy a művészhorror irányába hajlik-e inkább a történet. A traumatizáltság, a személyes dráma, a családi konfliktusok és a munkahelyi segítség hiánya hosszú ideig szolgál érvként az utóbbi mellett, azonban egy idő után elkerülhetetlen a lelepleződés: a rendező filmjét önreflexív tartalmának segítségével midcult horrorként próbálja eladni, ehelyett viszont egy zsánerhorrort kapunk. Igaz, erről már a fölösleges vizuális elemek is árulkodnak, a színészvezetésről nem is beszélve. A középszerű karakterek üressége nem a mondanivaló egyetemességét szolgálta, a trauma csupán egy csali volt, a karakterfejlődés, amelyre mindvégig építkezett a film, elválik a cselekménytől és arra kényszerülünk, hogy beérjük egy vérgőzös szekvenciával – tanulság helyett.

Mosolyogj (2022) - Kritika

Parker Finn az ellentétes előjelű horrorfilmezést viszi véghez, mint amit a korszellem igazán kedvel. A 2000-es évek kezdetétől, de leginkább 2010 után reneszánszukat élik a különféle művészhorrorok, vagy legalábbis azok a rémisztő alkotások, amelyekben a fejszecsapások, a vérspriccelés és a hátborzongatás nem önmagáért és csupán az ijesztésért történik. Napjaink horrorfilmesei ezen félelmetes jeleneteknek konstruálnak egy olyan alapot, amely dramaturgiailag teszi érdekessé a filmet és nem csupán az ingereinkre hatva, jumpscare-ekkel akar halálra rémiszteni. A Mosolyogj ezt a változást kívánja semmibe venni, majd porlasztja el a trauma feldolgozását szolgáló érdekeket és tár elénk egy teljesen életidegen, váratlan szituációt. Szép dolog zsonglőrködni a műfaji szabályokkal, csak nem könnyű impozánsnak tartani a labda leejtését, még ha az a produkció szándékos része is.

//Csuka Gergő kritikája//

Tony Todd majdnem halálra csípette magát méhekkel a Kampókéz című horrorfilm kedvéért

Mosolyogj (2022) - Kritika Nevetésünkben az önfeledtség, mosolyunkban a pillanatnyi szívmelengető boldogság fejeződik ki, amely azonnal elillan, amint elvesszük a fókuszt boldogságunk tárgyáról és visszazuhanunk a valóságba. A mosoly minél ritkább, annál nagyobb ereje van, annál erősebb érzést fejez ki, ezért a túl gyakran látott, fülig érő jelenség mögött egy egészségtelen viszony is rejtőzhet: az arcunkra kiülő vidámság maszkként is funkcionálhat, elrejtve valós érzelmeinket és szorongásunkat. A neurózisába vagy traumájába egyre mélyebbre temetkező, álarcot viselő ember egy idő után elfelejti, hogy a maszk mögötti érzések megtagadása az érzelemmentesség kiváltója lehet, így a leplező mosoly a kiszélesedés után irreális ideig fagy az arcra, ezzel felszínre szivárogtatva a belső poklot az öröm egyik legőszintébb eszközén keresztül. Parker Finn első nagyjátékfilmjének pedig ez adja a félelemfaktorát. Dr. Rose Cutter orvosként tevékenykedik és teljes erőbedobással igyekszik pszichotikus betegeit visszarántani a valóságba, mígnem egyik páciensének esete súlyosan traumatizálja. Rose kényszerszabadságra megy és próbálja rendbe tenni életét vőlegénye, Trevor segítségével, azonban nem bírja kiverni fejéből a megrázó esetet megelőzően, betege arcára kiülő hatalmas mosolyt. A szürreális vigyor kergeti őt különböző alakok arcán keresztül, ráadásul egyre több konfliktus keletkezik a felszínre törő otthoni traumák okán. Nem kezdődhet horror egy komoly, központi dráma nélkül és szerencsére ez itt jelen is van: a feszítő közeg alapját a főszereplő feldolgozatlan traumái miatti torzulások okozzák és jó ideig nem vagyunk képesek eldönteni, hogy ezeket valós eseményekként, vagy a világra rávetülő szubjektív rémképekként kéne értelmeznünk. A horrorfilmek mindig is az adott kor problémáira aktuális reakcióként funkcionáltak, a Mosolyogj esetében pedig azt az érzést kapjuk, hogy a posztmodern, fogyasztói világ legnagyobb frontvonalai és küzdelmei az egyénen belül játszódnak le. Ezt az utóbbi évtizedben felerősödő művészhorrorok egyik alműfaja, a traumahorror meg is erősíti – nem véletlen lesz ismerős a helyzet, hiszen számos horrorfilm alaptémája a személyes, feldolgozatlan, szorongató élmény, akárcsak a Babadooknak vagy az éppen egy kis skandináv mitológiával fűszerezett A rítus (2017) című filmnek. Rose számára a páciensével történtek az elindító tényező, amely felszínre hozza azt a borzasztó élményt, amelyet a doktornő gyermekkorában élt át és még mindig önmagát hibáztatja miatta: édesanyja elvesztését. Parker Finn filmjével akkor kezdődnek a problémák, amikor tovább szeretnénk menni a zsánerrel kapcsolatos gondolatmeneten és feltesszük a kérdést, hogy a tömeghorror vagy a művészhorror irányába hajlik-e inkább a történet. A traumatizáltság, a személyes dráma, a családi konfliktusok és a munkahelyi segítség hiánya hosszú ideig szolgál érvként az utóbbi mellett, azonban egy idő után elkerülhetetlen a lelepleződés: a rendező filmjét önreflexív tartalmának segítségével midcult horrorként próbálja eladni, ehelyett viszont egy zsánerhorrort kapunk. Igaz, erről már a fölösleges vizuális elemek is árulkodnak, a színészvezetésről nem is beszélve. A középszerű karakterek üressége nem a mondanivaló egyetemességét szolgálta, a trauma csupán egy csali volt, a karakterfejlődés, amelyre mindvégig építkezett a film, elválik a cselekménytől és arra kényszerülünk, hogy beérjük egy vérgőzös szekvenciával – tanulság helyett. Parker Finn az ellentétes előjelű horrorfilmezést viszi véghez, mint amit a korszellem igazán kedvel. A 2000-es évek kezdetétől, de leginkább 2010 után reneszánszukat élik a különféle művészhorrorok, vagy legalábbis azok a rémisztő alkotások, amelyekben a fejszecsapások, a vérspriccelés…

Értékelés

Színészi alakítás - 55%
Forgatókönyv - 35%
Rendezés - 45%
Karakterek - 40%
IMDB - 66%
RottenTomatoes - 79%

53%

User Rating: Be the first one !
53

Article Tags: · · · · · · · · · · · · ·

Nox App Player Download